cikk 02.

alfa, béta, gamma

… avagy beszéljünk kicsit a moderálásról

Ki, vagy mi is az a béta? Tulajdonképpen lektor. Bárkiből lehet béta, akinek jó a helyesírása. A feladata, hogy formailag, helyesírásilag, tartalmilag, logikailag átnézze az adott művet.

Most, hogy ezt tisztáztuk, át is térhetünk a cikk apropójára. Rengeteg, tucatnyi – és egyre több – olyan blog van, ami a legegyszerűbben kifejezve is igénytelen. Mert az hagyján, hogy nincsenek tördelve, nincsenek a formai szabványok megtartva (sorkizárás, behúzás – alapvető esztétikum). Hagyján, hogy egy „fejezet” jószerivel csak párbeszédből áll. De olyan ostoba, unintelligens hibák vannak benne, amiket komoly fizikai fájdalommal olvasok. És ez nem vicc.

Mert tudjuk már az ige és az igekötő egybe- illetve különírási szabályait, mert általános iskola alsós tananyag, hogy ha az igekötő az ige előtt áll, akkor egybeírjuk. Ha az igekötő az ige után áll, különírjuk. Ha az igekötő és az ige közé más szó is beékelődik, akkor mind a három szót külön írjuk. Mert meg kell látogatnom (meglátogatnom kell), nem pedig megkell látogatnom. (Csendben mondom, a WORD helyesírás-ellenőrzője is sikít érte. Komolyan, ne gondoljuk már magunkat minden, tényleg MINDEN esetben okosabbnak a programnál, amibe alapvetően a Magyar Helyesírási Szabályzat van betáplálva.)

Vagy legyünk már tisztában azzal, hogy az aki, ami, akit, amit, amivel, amivé, de, hogy stb… szavaink előtt mindig – MINDIG – vessző áll. (helyesen úgy legépelve, hogy: kiáltotta Ádám, aki szeret gitározni. – kiáltotta Ádám*nincs szóköz*,*vessző**van szóköz* aki szeret gitározni.)

Esetleg egy fejezetben ne használjuk harmincszor a „mondta” szót, hanem csapjunk föl egy szinonimaszótárt és kutassunk a lehetőségeink után – hogyan mondta? kiáltva, suttogva, motyogva, morogva, üvöltve vagy közölte, nyilatkozta, állította, jelentette ki, szólt…

Ez csak a zárójeles rész egyébként, mert nem helyesírási oktatást tervezek tartani, ez az iskolák feladata, és annak a tizenöt-húsz-huszonöt-harminc gyereknek meg, aki az órán ül, az a dolga, hogy odafigyeljen. Hogy megtanuljon helyesen leírni egy összetett mondatot. Hogy tudja a különbséget a kötőjel és a gondolatjel között…

Az alapvető fixa ideám, hogy a blogspotnak, mint olyan, kéne egy moderátor-rendszer, az imént felsoroltak miatt. Mert, vegyük például a Merengőt! – példán keresztül sokkal könnyebb szemléltetni. Vannak az adminok, akik minden egyes a Merengőre felkerülő történetet átnéznek. Ami pedig helyesírási szempontból nem felel meg, azt visszadobják. Ha ötször nem felel meg, akkor ötször dobják vissza. És igen, nyilván tartalmi szempontból nem lehet szabályozni, és így is felkerülnek siralmas alkotások, de jóval kisebb számban. Tehát a lényeg, az elsőrendű szűrés megtörtént. Van egy szint, ami alá nem engedik a színvonalat lesüllyedni. Megakadályozzák azt, hogy az ártalmatlan, tiszta lelkű olvasó belefusson valami pusztítóan értékelhetetlen bármiakármibe.

Rákényszerítették az alkotóközönséget arra, hogy átnézzék, vagy átnézessék a műveiket. És aki már veszi a fáradtságot arra, hogy átolvassa (sokszor már ez is rengeteget számít), vagy ne adj’ Isten megnézeti egy nálánál jobb helyesíróval, annak esetleg feltűnnek a logikai zsákutcák. Mert higgyétek el, annyi van! Olyan könnyű belefutni az ilyenekbe, de épp ezért kell az átolvasás ahelyett, hogy megírod a részt, és már egyből töltöd is fel, az olvasók éhségének kielégítésére.

Itt vetődik fel a kérdés, hogy miért is ír az író? Alapvetően miért kezdi el?  Söpörjük félre azokat az elgondolásokat, hogy divatból, mert már a Sárinak, a Lucának meg a Jankának is van története, úristen, nekem is kell írnom valamit. Nem. Tekintsük szigorúan, és vegyük azt, hogy az írónak van valami célja az írással. Gondolatokat oszt meg a világgal, bemutat valamit, meggyőz, érvel, bizonyít, elmesél. De a fő cél az, hogy a regény (vagy novella, vagy vers, vagy bármi) elolvasása után az olvasó világképe megváltozzon, elgondolkozzon az olvasottakon. És akkor most tegyük a szívünkre a kezünket. Hány ilyen blogot találunk? Na, ugye.

Én hiszem, hogy nem a mondanivaló hiánya a probléma, mert ugye nyilván úgy fogott bele a történetbe, hogy valahova ki akart lyukadni (ugye? Erősítsetek meg, hogy így van, és nem egy elképzelt, idealizált világban élek). Márpedig ha az elején van mondanivaló, akkor nem mehet félre semmi – gondolhatjuk naivan. Ki kell ábrándítsak mindenkit. De, igenis eltűnhet minden, ami a kezdetekben jóvá tette a regényt. A miértre pedig nagyon egyszerű a válasz – az olvasók.

Nem is annyira az olvasók, mint a kommentelők – és itt szándékosan használtam ezt a szót és nem a kritikaírók vagy hozzászólók kifejezést. Mert az, hogy valaki odaböfögi a fejezet végére, hogy „KÖVIIIIT” az nem hozzászólás, végképp nem kritika. Márpedig mikor az író tizenöt ilyen kaliberű hozzászólást lát a fejezete alatt, és egyetlen két sornál hosszabbat sem, akkor mire gondol? Nincsenek hibáim, minden úgy jó, ahogy van. Semmi sem számít, csak hogy minél előbb hozzam nekik az új részt. És ezen gondolatok után mit tesz? Pontosan. Mint az őrült, ki letépte láncát kezd el gépelni, gondolkodás nélkül. Félredobja az alapötletet, félredobja az ellenőrzést, félredob mindent, hogy alávesse magát az olvasók akaratának. És akkor körbe is értünk.

Nem azt mondom, hogy akkor ezek után ne írjon senki hozzászólást, mert Isten ments! Csak ha már elolvastad azt az átkozott fejezetet, beléptél a hozzászólás mezőbe, akkor legalább annyit böfögj már oda, hogy „Tetszett Tomi és Peti veszekedése”! Valamit, hogy mi tetszett, mi nem tetszett, bármit! Mert ez a KÖVIT hozzászólás azon túl, hogy udvariatlan – felszólít, parancsol, ráadásul köszönés nélkül –, még hajszolja is az írót, holott nyilvánvaló, hogy jó munkához idő kell.

Egyszer fogok írni majd arról is, hogy milyen egy ideális kommentár, amit az író szívesen olvas a története alatt (meglepődnétek, ha tudnátok, hogy a többség nem nyálas ömlengést vár kommentbe, hanem kulturált formában a hibái felsorakoztatását is). De most már annyira elkanyarodtam az eredeti témámtól, hogy nem akarok még ide is kitérni.

Tehát ott tartottunk, hogy moderátor-rendszer. Nyilvánvaló, hogy ez a rendszer nem előteremthető. (Tudom, ha ilyen igényeim vannak, fogjam a sátorfámat és menjek a véleményemmel együtt a Merengőre, vagy ahova akarok…) De csak egy fél pillanatra játsszunk el a gondolattal, hogy mi lenne akkor, hogyha megteremtődne egy ilyen lektor-hálózat (ami ugye nyilván nem fog, mert nincs ember, akinek türelme és idege lenne némely íráshoz). De most komolyan, gondoljunk bele, csak szigorúan elméleti síkon. A sok setesuta tizenéves lebétáztathatná a történetét, de mondjuk – a lektorok ép elméjének védelme érdekében – lenne egy minimum elvárás mind terjedelemben (Ne vicceljünk már, hogy három bekezdés egy fejezet!), mind pedig formailag (sorkizárás, bekezdéstagolás, párbeszédek elején gondolatjel *hosszúvonal –*…). Ezzel nőne – jelentősen – a blogspot színvonala. Ez gerjesztené az igényt az olyan blogokra, amik nem csak hogy tartalmasak, szépek és esztétikusak, de nyelvtani szempontból is helyesek. Hát nem csodálatos világ lenne?

És hogy mi az értelme ennek az egész cirkusznak, amit leírtam? A végső konklúzió az, hogy a magyar nyelv az egyik legszebb és legnehezebb nyelv a világon. Választékos szókinccsel rendelkezik, talán az egyik legválasztékosabbal. Ha már ilyen csodálatos lehetőségeink adottak, akkor vegyük már a fáradságot és használjuk ki őket. Kerüljük a szóismétlést, pötyögjünk WORD-ben (mert a WORD a barátunk, és komolyan mondom, lassan a Microsoftnak fizetnie kellene nekem, amiért ennyit reklámozom a szaros kis programjukat…). Figyeljünk a legalapvetőbb helyesírási hibákra, vagy ha nem megy, akkor keressünk valakit, aki átnézi nekünk szőröstül-bőröstül a fejezetet. Valakit, akinek elfogadjuk a tanácsát. Valakit, akinek a nevét utána kiírjuk a fejezet elejére, hogy mutassuk, értékeljük a munkáját.

Nektek mi a véleményetek erről? Teljesen elmeháborodottak a feltételezéseim, vagy láttok benne némi igazságot?

Dora Groß