Kritika 2.

A látszat néha csal

Elsőként szerkesztőtársam, Dorka jelentkezett nálam, és arra kért, írjak véleményt A látszat néha csal című kisregényéről. Nos, igazán megtisztelő feladatnak néztem elébe, ugyanakkor elég nehéz dolgom is volt vele.

Az oldal fejlécét én csináltam, bár így utólag – annak tudatában, hogy mennyivel jobbat tudnék a mostani PS ismereteimmel szerkeszteni – nekem nagyon nem tetszik. Emlékszem, zöldet és narancssárgát kértél színnek, ehhez képest rózsaszínt állítottál be az oldal hátterének, ami nem illik hozzá, de mindenképpen pozitívum, hogy egyszínű, így a rajta lévő szöveg tökéletesen olvasható. Viszont, míg eljutottam az első fejezetig, háromszor kellett kattintanom; és akkor a szereplőket még nem is láttam. Mivel több történet illetve novella is van az oldalon, értem miért csináltad meg így az oldalakat, de talán nem ártana, ha az olyan lusták kedvéért, mint én, kitennél egy blogarchívumot is.

Röviden ennyit szerettem volna a kinézetről és az ehhez tartozó dolgokról, és akkor térjünk is rá a lényegi részre, magára a történetre. Te magad így fogalmaztad meg, mi is lenne a kisregény célja: azt hivatott bemutatni egyébiránt, hogy a sportolók is emberek, és hogy senki sem tévedhetetlen. Hogy sokat számít az első benyomás, de nem minden. Az egészet elolvasva az a véleményem, hogy ezt bizonyos értelemben sikerült is elérned, de mégsem teljesen. A későbbiekben majd azt is elmondom, miért, de először is lássuk, miről szól maga a történet:

Az alaptörténeted szerint adott egy Sophie nevű lány, aki egy pletykalapnál dolgozik, és a főnökétől azt a megbízást kapja, hogy ál-személyazonossággal épüljön be a Real Madrid csapatába, és osszon meg a világgal minden piszkos kis titkot C. Ronaldo életéről. Nagyon tetszik, hogy ez nem mindennapi ötlet, és a titkok Sophie múltjából csak még érdekesebbé teszik az egészet. Rögtön az elején kíváncsivá teszel, hogy miért kellett ezt a szakmát választania, miért akarja annyira maga mögött hagyni a múltját, és miért szeretne új emberré válni.

A folytatásban el is utazik új munkahelyére, és megismerkedik néhány játékossal, köztük Sergioval, akivel első pillantásra szimpatikusak egymásnak. Ezzel fel is veted az olvasókban az első problémát, mégpedig azt, hogy mi van akkor, ha a lány közelebbi kapcsolatba kerül valakivel a csapatból, aki egyáltalán nem ismeri őt, még a valódi nevét sem tudja. Erre pedig Sophie maga is rádöbben a második rész elején. Itt egyébként már egy kicsivel több információt hintesz el a lány múltjáról, pont megfelelően adagolod ezeket a kis morzsákat, és azzal, hogy elhúzod az orrunk előtt a mézesmadzagot, gondolkodásra késztetsz minket, ami nagyon jó.

Elsőre ugyebár (és második olvasásra is) nekem az ugrott be, hogy talán valami pasiügy lehet a múltjában. Azért gondoltam ezt, mert Sophie /Vanessa/ bizalmatlansága az emberek felé Sergio kapcsán vetődött fel, valamint itt van ez a részlet is: - Jó az, ha van az embernek valami, amit minden idegszálával tud szeretni. - Vagy valaki, tettem hozzá magamban, mire a szívem szinte egy dobbanásnyit kihagyott, és fájdalmas üresség töltött el egy pillanat erejéig.  Nagyon-nagyon ügyes és aljas húzás lett volna elhitetni velünk, hogy pasi van a dologban, de kommentben elárultad, hogy nem. Nem kellett volna. :D

A rész vége felé tovább bonyolódott a helyzet, Sophie és Vanessa keveredni kezdett, illetve bármennyire is nem lett volna szabad, megkedvelte a spanyolt. A kétségek közt gyötrődés a rész végén teljesen hihető, átérezhető.

Az utolsó részben nekem a vártnál egy kicsit gyorsabban kezdtek el pörögni az események, de ez szerencsére csak az első néhány bekezdésben volt így, utána újra felvetted azt a tempót, amihez hozzászoktam az első két résznél. És megjelent CR is, akiről már kezdtem meg is feledkezni. Az ő megjelenésével pedig elérkeztünk ahhoz a dologhoz, amiről az elején beszéltem, nekem ugyanis kevés volt, hogy Sophie azt gondolta róla: Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere. Talán, ha erre, hogy ő igazából ilyen, kapok valami „kézzel fogható” bizonyítékot, egy apró kis momentumot, akkor jobban elhiszem, de így nem igazán ment.

Sophie titkával viszont, annak ellenére, hogy az előző alatt túl sokat árultál el hozzászólásban, mégis sikerült meglepned. A rész közepe felé már lehetett sejteni, hogy családdal kapcsolatos dologról van szó, és amikor fény derült mindenre, megértettem az egész kisregényt. Választ kaptam az összes kérdésre, ami olvasás közben felmerült bennem.

Ami a végét illeti, első olvasásra gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem tetszik, de ma nekiestem újra, elolvastam a harmadik részt az első kettő nélkül, és így már azt mondom, hogy igen, ennek így kellett lennie. Már csak azt nem értem, hogy ha végül nem küldte el a cikket, akkor honnan volt pénze Oroszországba menni? Illetve első és második olvasásra is hiányérzetem volt a végével kapcsolatban, és rájöttem, hogy azért, mert ígértél egy epilógust, amit végül nem írtál meg. Nekem azzal lenne teljes az egész, de így is jó.

A karaktereid közül Sergio naivitásán jót nevettem, Casillasnak igazából én nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget, CR-t ugye nem hittem el, de Sophie személyiségét olyan jól összeraktad, hogy nem akarok, és nem is tudnék belekötni egyetlen ponton sem. Külsőre is könnyű elképzelni a szereplőidet, még ha legtöbbjük arca alapból ott is van előttem; a belső tulajdonságaikat pedig hitelesen adod vissza, elhiszem, hogy akár létező személyek is lehetnének. És egyébként mai napig vicces, hogy mindenki, akit utálsz, az a történeteidben pozitív szereplő. :D

Különösebb helyesírási hibáid nincsenek, és egyébként sem jellemzőek rád az ilyenek. Egy-két elgépelést láttam, de hamar túltettem magamat rajtuk. A stílusodat pedig, nem tudom, említettem-e már, de imádom. Olyan könnyű olvasni, amiket írsz, mert nem ragozod túl a dolgokat és mindig megtalálod az egyensúlyt a leíró és a párbeszéd részek között. Ebből például most az első rész, Madridban sétálós/fotózós sorai a kedvenceim, imádtam azokat az apró részeket, amiket kiemeltél.

Összességében meg vagyok elégedve, tetszett, és szórakoztató volt, amit olvastam. Nincsenek óriási hibáid, csak az a pár apróság, amit kiemeltem, de ezek sem vontak le különösebben semmit a kisregény értékéből. Szeretettel várom azt az epilógust, ha megírod, de legjobban a BR következő fejezetét.

 (Egyébként szeretném, ha majd elmesélnéd, mit esznek a lányok Ramoson, mert nem tudom ép ésszel felfogni.)

xoxo

L.

Kritika 1.

This long distance is killing me…

avagy egy ötfejezetes túra Bruno Marssal

Az első kritikát Nix kérte, a This long distance is killing me című történetéhez, alaposan feladva nekem ezzel a leckét. Elsőre azt gondoltam, könnyű dolgom lesz, hiszen ismerem a történetet, aztán rájöttem, hogy mégsem lesz annyira egyszerű, de azért vágjunk bele.

A blogra fellépve egyszerű, ámde igényes kinézet fogadott. A lap baloldalán elrendezve találtam a blogon fennlévő történeteket, így könnyűszerrel akadtam rá arra, ami számomra szükséges volt. Bevezetésképpen végigfutnék a történeten fejezetenként, szólva róla pár szót. Niki alapötlete az volt, hogy ezt a Bruno Mars-fanfictiont elkezdi még az énekes gimnáziumi évei alatt, erről olvashatunk az első fejezetben. Bruno és a főhősnő Nora, a gimnázium első két évét leélték egymás mellett anélkül, hogy beszélgettek volna, ám a harmadikos évnyitón egymás mellé csöppennek, beszélgetni kezdenek, és rájönnek, hogy több a közös bennük, mint azt gondolták volna. Külön kiemelném a részt, mikor Nora és Bruno a parton beszélgetnek: „Olyan vagy, mint aki a Marsről jött” – mondja a lány, és ismervén az énekes művésznevét, ez egyből mosolyt csalt az arcomra. Ötletes.

A második fejezet idő- és hangulatbeli ugrása érezhető, de egyáltalán nem zavaró. Nora epekedése, szenvedése a Los Angelesbe költözött Bruno iránt átérezhető, valós. Elhittem. Tetszik, hogy beleszövöd a különböző Bruno számok részleteit. És ha már itt tartunk, maga a címadás is passzol. Egyrészt a tartalmilag lefedi a történetet, másrészt kapcsolódik, mert ugye Bruno Long distance című számából van. A harmadik részben aztán Bruno és Nora újra találkoznak, átbeszélik az elmúlt éveket, és gyakorlatilag újra kezdik az egész kapcsolatokat. Igazából tudom, hogy az lenne a kritika ezen részének a funkciója, hogy bemutassam Nektek is a történetet, de nem akarok poéngyilkos lenni, úgyhogy részleteibe nem megyek bele.

Történeti szempontból nekem egyetlen egy dolog bántotta a szememet, ez pont itt a végén volt. Én ezt a kokaint kipróbálom – Nora megharagszik – megígérem, hogy többet nem fordul elő, mindenről leszokom – Nora megbocsájt dolgot kicsit gyorsnak érzem. Főképpen azt érzem kicsit erős ellentétnek, hogy Nora mennyire ódzkodik az egész kábítószer dologtól, és aztán mennyire hamar megenyhül. Persze, értem. Szereti Brunót, egyszeri alkalom volt, de akkor is, nekem ez kicsit gyors. Mindettől függetlenül tartalmilag nagyon rendjén van a dolog, kerek a történet, lezárás korrekt, szóval nincs baj vele, csak ez számomra kicsit fura volt.

Ha már ezt ilyen jól kiveséztem, ugranék is a következő pontra, ami szerintem iszonyatosan fontos, mégis sokan beleesnek abba a hibába, hogy elsiklanak fölötte, ez pedig a háttér. Ez főleg fanfictionöknél él, de ugyanúgy fontos a real life-storyknál is. Két oldalról is megközelítem, mindkettő egyaránt fontos. A háttér, mint olyan, hogy legyen a történetnek alapja, ne csak úgy lógjon a levegőben (lehessen hova tenni térben, időben) ez itt megvolt. Bruno élete Hawaii-n, a testvérei, a barátai beleszőve, a karrierjének a lépései… Ezek mind fontosak, és mind közelebb vitték a Long distance-t ahhoz, hogy elhiggyem. A másik dolog ezzel kapcsolatban – és talán szorosan összefügg az előző ponttal –, hogy a szerző jártas legyen a témában, amiről ír. Nikire pedig ez teljesen igaz, mert Brunóról mindent megtudtam, amit eddig nem, új számait ismertem meg, és ez mind-mind pozitív. (azóta is a Long distance megy a fejemben, hogy nem ismertem én eddig ezt a számot?)

Az egyik kedvenc témám, amiről órákat tudok beszélni, az a karakterek kérdése. A jellemfejlődésről itt annyira nem nagyon tudok szólni, mivel ennek főleg nagyobb volumenű történeteknél van jelentősége, de azért elég nagy időt ölel fel a történet ahhoz, hogy pár szót mondhassak róla. Igazából csak Brunót és Norát ismerjük meg annyira, hogy lehessen erről beszélni, de náluk viszont jelen van, bár valójában talán mindkettejük esetében csak a korral járó megkomolyodásról van szó. (Brunónál mondjuk ez vitatható, az utolsó fejezet-béli cselekedetei miatt, de fogjuk arra, hogy mindenkivel előfordul, hogy elszalad vele a ló). Nora viszont érezhetően változik, mert máshogy szereti Brunót az első és az utolsó fejezetben. Érettebb, komolyabb, mégis a személyisége nem változik, és ez jó, mert a cselekedetei, a mondatai nem válnak karakter-idegenné.

Jól fogalmazol, ezt tudtam eddig is, viszont minden eddig tőled olvasott történet közül ez tetszett a legjobban (a DD-t nem számolva ide). Azt hiszem, ebben vannak a legjobb leíró részek, ez a legkerekebb, a legjobban összegyúrt. A párbeszédek követhetők, nem vesztem el benne, hogy mikor ki beszél. Ötletesek és kifinomult érzékkel ötvözöd a humort a drámaisággal, ami ritka kincs. Nem erőltetettek a vicces beszólások, spontán hatnak, és ez remek.

Helyesírási hibákat, elgépeléseket nem találtam, ami azt mutatja, hogy nagyon profin gépelsz, vagy alaposan átolvasod az írásodat feltöltés előtt. Annyit kötözködnék csak (szőrszálhasogatás), hogy amikor párbeszédet kezdesz, ott is gondolatjel (–) van, nem kötőjel (-). Nyelvtanilag nem hiba, csak stilisztikailag, és az én sokat látott szememnek zavaró kicsit. Az utolsó fejezet pozitívuma, hogy ott már a behúzással kezdted a bekezdéseket, jobban széttagolva így őket. Esetleg kicsi térközt is állíthatsz közéjük, hogy még jobban átlátható legyen, de amúgy teljesen rendben van.

Összegzésképpen egy kellemes, egyedi, igényes kisregényt olvashattam, amiben volt kellő mennyiségű dráma, humor, és végül happy enddel zárult. Ami kevés negatívumot találtam, azt fentebb megemlítettem, bár ezek sem annyira negatívumok, inkább észrevételek, ötletek, tanácsok. Rajtad áll, hogy megfogadod-e őket. Mellesleg ez volt az első – és eddig egyetlen – Brunós törtnet, amivel találkoztam, úgyhogy megörültem ám neki.

Sok sikert a továbbiakban, és remélem, hamarosan ismét olvashatok tőled valamit! Puszil,

Dorka

például Shaqiri folytatását nagyon-nagyon szívesen olvasnám :P

Kezdetek

Sziasztok! 

Ha és amennyiben minden jól megy, akkor itt, ezen a szent helyen egy kritikákkal foglalkozó blog fog létrejönni Livi és az én közreműködésemmel. Igen-igen, tudjuk mindketten, hogy számtalan ilyen lapot lehet találni a blogspot világában - és akinek nem inge, az tényleg ne vegye magára -, de ezek igen nagy százaléka gyakorlatilag mindenre azt írja, hogy "Hű, klassz" vagy "De jó, tök egyedi". Mindenre. A huszonötmilliószor olvasott klisékre is. Pedig ami klisé, az klisé, ami nyelvtani szempontból helytelen, az helytelen. 

Azáltal, hogyha valaki egy nyelvtani - és esztétikai - hibáktól hemzsegő blogjára azt a kritikát (félve nevezem így azt a három mondatot, amibe ilyen címszó alatt néhol belefutottam) kapja, hogy ez jó, akkor ezzel nem csakhogy félrevezetik őt, de valamilyen szinten el is zárják a fejlődés lehetőségétől. És most nem merülök el abban, hogy néha a kritikák is hemzsegnek az alapvető helyesírási hibáktól, a megfogalmazás pedig pongyola, semmilyen.

Én azon a véleményen vagyok, hogy a kritika igenis lehet építő jellegű, anélkül hogy az bántó lenne. És ez a kritika sokat tud segíteni, mert szerintem sokat számít az, hogy ha valaki külső szemlélőként olvas el valamit, mert nagyon másképpen tudja értelmezni a leírtakat, ezt tapasztalatból mondom. 

Tehát, kritikát lehet kérni tőlünk, ennek a mikéntjét a "Rendelés menete" menüpont alatt olvashatjátok. Remélem a segítségetekre lehetünk majd, mert ez a blog elsősorban Értetek jött létre :)

Dorka