Kritika 2.

A látszat néha csal

Elsőként szerkesztőtársam, Dorka jelentkezett nálam, és arra kért, írjak véleményt A látszat néha csal című kisregényéről. Nos, igazán megtisztelő feladatnak néztem elébe, ugyanakkor elég nehéz dolgom is volt vele.

Az oldal fejlécét én csináltam, bár így utólag – annak tudatában, hogy mennyivel jobbat tudnék a mostani PS ismereteimmel szerkeszteni – nekem nagyon nem tetszik. Emlékszem, zöldet és narancssárgát kértél színnek, ehhez képest rózsaszínt állítottál be az oldal hátterének, ami nem illik hozzá, de mindenképpen pozitívum, hogy egyszínű, így a rajta lévő szöveg tökéletesen olvasható. Viszont, míg eljutottam az első fejezetig, háromszor kellett kattintanom; és akkor a szereplőket még nem is láttam. Mivel több történet illetve novella is van az oldalon, értem miért csináltad meg így az oldalakat, de talán nem ártana, ha az olyan lusták kedvéért, mint én, kitennél egy blogarchívumot is.

Röviden ennyit szerettem volna a kinézetről és az ehhez tartozó dolgokról, és akkor térjünk is rá a lényegi részre, magára a történetre. Te magad így fogalmaztad meg, mi is lenne a kisregény célja: azt hivatott bemutatni egyébiránt, hogy a sportolók is emberek, és hogy senki sem tévedhetetlen. Hogy sokat számít az első benyomás, de nem minden. Az egészet elolvasva az a véleményem, hogy ezt bizonyos értelemben sikerült is elérned, de mégsem teljesen. A későbbiekben majd azt is elmondom, miért, de először is lássuk, miről szól maga a történet:

Az alaptörténeted szerint adott egy Sophie nevű lány, aki egy pletykalapnál dolgozik, és a főnökétől azt a megbízást kapja, hogy ál-személyazonossággal épüljön be a Real Madrid csapatába, és osszon meg a világgal minden piszkos kis titkot C. Ronaldo életéről. Nagyon tetszik, hogy ez nem mindennapi ötlet, és a titkok Sophie múltjából csak még érdekesebbé teszik az egészet. Rögtön az elején kíváncsivá teszel, hogy miért kellett ezt a szakmát választania, miért akarja annyira maga mögött hagyni a múltját, és miért szeretne új emberré válni.

A folytatásban el is utazik új munkahelyére, és megismerkedik néhány játékossal, köztük Sergioval, akivel első pillantásra szimpatikusak egymásnak. Ezzel fel is veted az olvasókban az első problémát, mégpedig azt, hogy mi van akkor, ha a lány közelebbi kapcsolatba kerül valakivel a csapatból, aki egyáltalán nem ismeri őt, még a valódi nevét sem tudja. Erre pedig Sophie maga is rádöbben a második rész elején. Itt egyébként már egy kicsivel több információt hintesz el a lány múltjáról, pont megfelelően adagolod ezeket a kis morzsákat, és azzal, hogy elhúzod az orrunk előtt a mézesmadzagot, gondolkodásra késztetsz minket, ami nagyon jó.

Elsőre ugyebár (és második olvasásra is) nekem az ugrott be, hogy talán valami pasiügy lehet a múltjában. Azért gondoltam ezt, mert Sophie /Vanessa/ bizalmatlansága az emberek felé Sergio kapcsán vetődött fel, valamint itt van ez a részlet is: - Jó az, ha van az embernek valami, amit minden idegszálával tud szeretni. - Vagy valaki, tettem hozzá magamban, mire a szívem szinte egy dobbanásnyit kihagyott, és fájdalmas üresség töltött el egy pillanat erejéig.  Nagyon-nagyon ügyes és aljas húzás lett volna elhitetni velünk, hogy pasi van a dologban, de kommentben elárultad, hogy nem. Nem kellett volna. :D

A rész vége felé tovább bonyolódott a helyzet, Sophie és Vanessa keveredni kezdett, illetve bármennyire is nem lett volna szabad, megkedvelte a spanyolt. A kétségek közt gyötrődés a rész végén teljesen hihető, átérezhető.

Az utolsó részben nekem a vártnál egy kicsit gyorsabban kezdtek el pörögni az események, de ez szerencsére csak az első néhány bekezdésben volt így, utána újra felvetted azt a tempót, amihez hozzászoktam az első két résznél. És megjelent CR is, akiről már kezdtem meg is feledkezni. Az ő megjelenésével pedig elérkeztünk ahhoz a dologhoz, amiről az elején beszéltem, nekem ugyanis kevés volt, hogy Sophie azt gondolta róla: Hogy ha valaki belopja magát a szívébe, akkor azzal szemben Cristiano a világ legközvetlenebb, és legönzetlenebb embere. Talán, ha erre, hogy ő igazából ilyen, kapok valami „kézzel fogható” bizonyítékot, egy apró kis momentumot, akkor jobban elhiszem, de így nem igazán ment.

Sophie titkával viszont, annak ellenére, hogy az előző alatt túl sokat árultál el hozzászólásban, mégis sikerült meglepned. A rész közepe felé már lehetett sejteni, hogy családdal kapcsolatos dologról van szó, és amikor fény derült mindenre, megértettem az egész kisregényt. Választ kaptam az összes kérdésre, ami olvasás közben felmerült bennem.

Ami a végét illeti, első olvasásra gondolkodás nélkül rávágtam, hogy nem tetszik, de ma nekiestem újra, elolvastam a harmadik részt az első kettő nélkül, és így már azt mondom, hogy igen, ennek így kellett lennie. Már csak azt nem értem, hogy ha végül nem küldte el a cikket, akkor honnan volt pénze Oroszországba menni? Illetve első és második olvasásra is hiányérzetem volt a végével kapcsolatban, és rájöttem, hogy azért, mert ígértél egy epilógust, amit végül nem írtál meg. Nekem azzal lenne teljes az egész, de így is jó.

A karaktereid közül Sergio naivitásán jót nevettem, Casillasnak igazából én nem tulajdonítottam olyan nagy jelentőséget, CR-t ugye nem hittem el, de Sophie személyiségét olyan jól összeraktad, hogy nem akarok, és nem is tudnék belekötni egyetlen ponton sem. Külsőre is könnyű elképzelni a szereplőidet, még ha legtöbbjük arca alapból ott is van előttem; a belső tulajdonságaikat pedig hitelesen adod vissza, elhiszem, hogy akár létező személyek is lehetnének. És egyébként mai napig vicces, hogy mindenki, akit utálsz, az a történeteidben pozitív szereplő. :D

Különösebb helyesírási hibáid nincsenek, és egyébként sem jellemzőek rád az ilyenek. Egy-két elgépelést láttam, de hamar túltettem magamat rajtuk. A stílusodat pedig, nem tudom, említettem-e már, de imádom. Olyan könnyű olvasni, amiket írsz, mert nem ragozod túl a dolgokat és mindig megtalálod az egyensúlyt a leíró és a párbeszéd részek között. Ebből például most az első rész, Madridban sétálós/fotózós sorai a kedvenceim, imádtam azokat az apró részeket, amiket kiemeltél.

Összességében meg vagyok elégedve, tetszett, és szórakoztató volt, amit olvastam. Nincsenek óriási hibáid, csak az a pár apróság, amit kiemeltem, de ezek sem vontak le különösebben semmit a kisregény értékéből. Szeretettel várom azt az epilógust, ha megírod, de legjobban a BR következő fejezetét.

 (Egyébként szeretném, ha majd elmesélnéd, mit esznek a lányok Ramoson, mert nem tudom ép ésszel felfogni.)

xoxo

L.