Kritika 1.

This long distance is killing me…

avagy egy ötfejezetes túra Bruno Marssal

Az első kritikát Nix kérte, a This long distance is killing me című történetéhez, alaposan feladva nekem ezzel a leckét. Elsőre azt gondoltam, könnyű dolgom lesz, hiszen ismerem a történetet, aztán rájöttem, hogy mégsem lesz annyira egyszerű, de azért vágjunk bele.

A blogra fellépve egyszerű, ámde igényes kinézet fogadott. A lap baloldalán elrendezve találtam a blogon fennlévő történeteket, így könnyűszerrel akadtam rá arra, ami számomra szükséges volt. Bevezetésképpen végigfutnék a történeten fejezetenként, szólva róla pár szót. Niki alapötlete az volt, hogy ezt a Bruno Mars-fanfictiont elkezdi még az énekes gimnáziumi évei alatt, erről olvashatunk az első fejezetben. Bruno és a főhősnő Nora, a gimnázium első két évét leélték egymás mellett anélkül, hogy beszélgettek volna, ám a harmadikos évnyitón egymás mellé csöppennek, beszélgetni kezdenek, és rájönnek, hogy több a közös bennük, mint azt gondolták volna. Külön kiemelném a részt, mikor Nora és Bruno a parton beszélgetnek: „Olyan vagy, mint aki a Marsről jött” – mondja a lány, és ismervén az énekes művésznevét, ez egyből mosolyt csalt az arcomra. Ötletes.

A második fejezet idő- és hangulatbeli ugrása érezhető, de egyáltalán nem zavaró. Nora epekedése, szenvedése a Los Angelesbe költözött Bruno iránt átérezhető, valós. Elhittem. Tetszik, hogy beleszövöd a különböző Bruno számok részleteit. És ha már itt tartunk, maga a címadás is passzol. Egyrészt a tartalmilag lefedi a történetet, másrészt kapcsolódik, mert ugye Bruno Long distance című számából van. A harmadik részben aztán Bruno és Nora újra találkoznak, átbeszélik az elmúlt éveket, és gyakorlatilag újra kezdik az egész kapcsolatokat. Igazából tudom, hogy az lenne a kritika ezen részének a funkciója, hogy bemutassam Nektek is a történetet, de nem akarok poéngyilkos lenni, úgyhogy részleteibe nem megyek bele.

Történeti szempontból nekem egyetlen egy dolog bántotta a szememet, ez pont itt a végén volt. Én ezt a kokaint kipróbálom – Nora megharagszik – megígérem, hogy többet nem fordul elő, mindenről leszokom – Nora megbocsájt dolgot kicsit gyorsnak érzem. Főképpen azt érzem kicsit erős ellentétnek, hogy Nora mennyire ódzkodik az egész kábítószer dologtól, és aztán mennyire hamar megenyhül. Persze, értem. Szereti Brunót, egyszeri alkalom volt, de akkor is, nekem ez kicsit gyors. Mindettől függetlenül tartalmilag nagyon rendjén van a dolog, kerek a történet, lezárás korrekt, szóval nincs baj vele, csak ez számomra kicsit fura volt.

Ha már ezt ilyen jól kiveséztem, ugranék is a következő pontra, ami szerintem iszonyatosan fontos, mégis sokan beleesnek abba a hibába, hogy elsiklanak fölötte, ez pedig a háttér. Ez főleg fanfictionöknél él, de ugyanúgy fontos a real life-storyknál is. Két oldalról is megközelítem, mindkettő egyaránt fontos. A háttér, mint olyan, hogy legyen a történetnek alapja, ne csak úgy lógjon a levegőben (lehessen hova tenni térben, időben) ez itt megvolt. Bruno élete Hawaii-n, a testvérei, a barátai beleszőve, a karrierjének a lépései… Ezek mind fontosak, és mind közelebb vitték a Long distance-t ahhoz, hogy elhiggyem. A másik dolog ezzel kapcsolatban – és talán szorosan összefügg az előző ponttal –, hogy a szerző jártas legyen a témában, amiről ír. Nikire pedig ez teljesen igaz, mert Brunóról mindent megtudtam, amit eddig nem, új számait ismertem meg, és ez mind-mind pozitív. (azóta is a Long distance megy a fejemben, hogy nem ismertem én eddig ezt a számot?)

Az egyik kedvenc témám, amiről órákat tudok beszélni, az a karakterek kérdése. A jellemfejlődésről itt annyira nem nagyon tudok szólni, mivel ennek főleg nagyobb volumenű történeteknél van jelentősége, de azért elég nagy időt ölel fel a történet ahhoz, hogy pár szót mondhassak róla. Igazából csak Brunót és Norát ismerjük meg annyira, hogy lehessen erről beszélni, de náluk viszont jelen van, bár valójában talán mindkettejük esetében csak a korral járó megkomolyodásról van szó. (Brunónál mondjuk ez vitatható, az utolsó fejezet-béli cselekedetei miatt, de fogjuk arra, hogy mindenkivel előfordul, hogy elszalad vele a ló). Nora viszont érezhetően változik, mert máshogy szereti Brunót az első és az utolsó fejezetben. Érettebb, komolyabb, mégis a személyisége nem változik, és ez jó, mert a cselekedetei, a mondatai nem válnak karakter-idegenné.

Jól fogalmazol, ezt tudtam eddig is, viszont minden eddig tőled olvasott történet közül ez tetszett a legjobban (a DD-t nem számolva ide). Azt hiszem, ebben vannak a legjobb leíró részek, ez a legkerekebb, a legjobban összegyúrt. A párbeszédek követhetők, nem vesztem el benne, hogy mikor ki beszél. Ötletesek és kifinomult érzékkel ötvözöd a humort a drámaisággal, ami ritka kincs. Nem erőltetettek a vicces beszólások, spontán hatnak, és ez remek.

Helyesírási hibákat, elgépeléseket nem találtam, ami azt mutatja, hogy nagyon profin gépelsz, vagy alaposan átolvasod az írásodat feltöltés előtt. Annyit kötözködnék csak (szőrszálhasogatás), hogy amikor párbeszédet kezdesz, ott is gondolatjel (–) van, nem kötőjel (-). Nyelvtanilag nem hiba, csak stilisztikailag, és az én sokat látott szememnek zavaró kicsit. Az utolsó fejezet pozitívuma, hogy ott már a behúzással kezdted a bekezdéseket, jobban széttagolva így őket. Esetleg kicsi térközt is állíthatsz közéjük, hogy még jobban átlátható legyen, de amúgy teljesen rendben van.

Összegzésképpen egy kellemes, egyedi, igényes kisregényt olvashattam, amiben volt kellő mennyiségű dráma, humor, és végül happy enddel zárult. Ami kevés negatívumot találtam, azt fentebb megemlítettem, bár ezek sem annyira negatívumok, inkább észrevételek, ötletek, tanácsok. Rajtad áll, hogy megfogadod-e őket. Mellesleg ez volt az első – és eddig egyetlen – Brunós törtnet, amivel találkoztam, úgyhogy megörültem ám neki.

Sok sikert a továbbiakban, és remélem, hamarosan ismét olvashatok tőled valamit! Puszil,

Dorka

például Shaqiri folytatását nagyon-nagyon szívesen olvasnám :P