Cikk 01.

Váltószemszög

…avagy a kevesebb néha több

Úgy döntöttem, hogy a töri tételek poklából szabadulva adom némi jelét annak, hogy jelen vagyok még a blogon, nem történt semmiféle elveszés, csupán az időm szörnyen kevés. De ha vége a kisérettséginek (26.-ával, ha minden jól megy), akkor megírom az elmaradt kritikám is.

A téma, amiről írni tervezek, az a szemszögváltás. Sokat gondolkoztam már ezen, mert eddig úgy tapasztaltam, hogy ahány ember, annyi vélemény. És természetesen nekem is van egy, amit meg is osztok a világgal.

Csak hogy elkerüljük az egymás mellett történő elbeszélés lehetőségét, tisztázzuk mit is jelent a váltószemszög. Amikor egy történet egy adott író által kettő, három vagy több szereplő szemszögéből íródik. Azt hiszem, ennek a legfőbb célja az, hogy a többi szereplő gondolatait is bemutassuk – bár nem vagyok benne biztos, mert soha nem írtam még váltószemszögből. Én úgy vagyok a többi szereplő gondolataival, hogy amikor egy blogger belefog az írásba, akkor remélhetőleg tudja azt, hogy hova akar kilukadni. Tudja, hogy kellenek-e a többiek gondolatai, érzései a cselekmény megértéséhez. Amennyiben rövid mérlegelés után arra jut, hogy igen, célszerű neki E/1 helyett az E/3-at választani.

Miért? Szerény véleményem szerint igen elenyésző azoknak a száma, akik képesek egy történeten belül három, négy stílusban írni. Márpedig a szemszögváltás ezt követeli. Szükséges, hogy az olvasó érezze azt, hogy bizony most más fejében vagyunk, hogy egy másik ember gondolatai közt turkálunk, nem a főhősében. Szerintem ez a stílus- és/vagy hangulatváltás három bekezdésenként lehetetlen. Márpedig nem egy és nem kettő olyan történet van, ahol ez így történik. És az, hogy ugrálunk a szereplők gondolatai között egyrészt követhetetlenné teszi a történetet, másrészt pedig legtöbbször elvesznek a szereplők tulajdonságai, összemosódik a személyiségük, ami nem jó.

A másik dolog ezzel kapcsolatban pedig az, hogy az író ezzel sokszor idő előtt lelövi a poénokat. Ha van egy történet, aminek – hasamra ütök –, van egy főhősnője A, aki beleszeret a nagybetűs fiúba, nevezzük B-nek. Ha B-nek van egy titka, ami majd kifúrja A oldalát, akkor ha B szemszögéből is írunk, akkor azzal elvesszük az olvasótól annak a lehetőségét, hogy A-val együtt izgulhasson. Elveszik az érdeklődés, oda a feszültség. A filmipar is előszeretettel használ ehhez hasonló feszültségkeltő eszközt, a suspense-t, amikor a rendező a néző számára felfed egy információt, amiről a főhős nem tud. Teszem hozzá, ezt filmekben is nehezen viselem – bár, Hitchcock zseniálisan alkalmazta.

Vannak persze kivételek – azok mindig vannak, de sajnos ezekből van kevesebb. Olvastam én már zseniális szemszögváltós történetet – bár ehhez hozzátartozik, hogy ott fejezetenként váltottunk, és sokáig két különböző útvonalon mentünk. Nem volt zavaró, mert nem folytak össze a cselekmények, nem mosódtak egybe a karakterek, és még szükségszerű is volt ahhoz, hogy megismerjük tisztességesen a két főszereplőt.

Nézzük tehát a konklúziót. Érdemes mérlegelni, mielőtt az ember váltószemszög írására adja a fejét. Egyrészről azt, hogy van-e annyi mondanivalója, gondolata az összes szereplő fejébe, hogy végig tudja vinni, másrészt azt, hogy biztosan tisztán szét tudja-e választani a karaktereket – és meg is tudja-e úgy tartani őket. Harmadrészt pedig, hogy a cselekményt, a fő bonyodalmat nem vágja-e haza, ha megismerteti az olvasóval az összes szereplő gondolatát.

Ti mit gondoltok erről? Hogyan viszonyultok a váltott szemszögű történetekhez?

Dora Groß