Cikk 03.

A hitelességről…

…Catalina Sánchez nyomán

A napokban a Love this world című blogon olvastam Catalina Sánchez egy cikkét. (Catalina cikkét ide kattintva elolvashatjátok).

A témája megfogott, és akartam is írni hozzá, csak aztán annyi gondoltam támadt, hogy végül úgy döntöttem, jobb, ha egy cikkben reflektálok rá. A cikk témája a hitelesség volt, és ezzel kapcsolatban nekem is van rengeteg tapasztalatom, és elég markáns véleményem.

(A cikket a Tovább mögött olvashatjátok)

Kezdésnek ki is másolnék egy részletet a cikkből, mert főleg ezen a vonalon szeretnék elindulni.

„Nos, először azért beszéljünk magáról a hitelességről. Szerintem sokan hallottátok már, hogy ez mondhatni elengedhetetlen, ha írni kezdünk. Ez mindenképp így van és sok utána járást is igényel, hiszen gondoljunk csak bele, ha egy múlt századi regénybe, vagy egy még régebbi korúba kezdünk bele, a szereplőink nem mondhatják azt, hogy zsír (életemben nem használtam még ezt a kifejezést, de tényleg!), ha tetszik nekik valami és a nők se cica nadrágban fognak szaladgálni. Szóval, ha egy ilyenbe akarunk belekezdeni, az nagyon sok kutatással fog járni. Azonban ez igaz más történetekre is. Ismernünk kell a várost, ahol játszódni fog, a szereplőinket, hogyan fognak egyes helyzetben reagálni, vagy a múltjukat és lehet, hogy ez sokaknak felesleges leírni, de bizony olyan dolgokkal is tisztában kell lennünk, ami a mindennapjainkat képezi.”

Az utánajárás valóban, mint általános tényező fontos egy történetnél. De nagy kérdés az, hogy mennyire? Mert ez megint egy olyan ügy, aminek két véglete van. Az egyik az, hogy az adott író semminek nem jár utána, és a leírtak telis tele lesznek ostobaságokkal, megalapozatlan tényekkel. A másik véglet pedig, hogy minden mondata tudományos, bemutató jellegű, és érződik rajta a természetellenesség. Ilyen esetekben meg kell próbálni belőni az arany középutat – utána olvasni, mondjuk az adott városnak, megemészteni az információkat és utána hozzátenni a saját képzeletünket. Mert például az egy teljesen alap dolog, hogy mondjuk, megnézed az adott város egy utcanevét. De végigbújni a Street View-n az egész utcát, majd részletes leírást adni a házak színéről, állapotáról már sok. Illetve ez sem feltétlen igaz, de nagyon jó írónak kell lennie valakinek ahhoz, hogy ez ne menjen át kioktatásba, ne váljon unalmassá.

Az alaposság, mint a hitelesség kulcskérdése

Vannak azonban más esetek is, ahol viszont az ember nem tud eleget utánanézni. Vannak témák, amiknek az érintése igen kockázatos. Mert ha az író nem kellően jártas az adott témában, akkor nem csak, hogy mérhetetlen butaságokat ír le, de felületesen, hibásan és teljességgel rossz aspektusból mutatja be a dolgokat. Ilyen például a különböző betegségek megjelenítése, gondolok itt elsősorban a rákra. Ez egyrészt felveti a kérdést, hogy etikus-e erről írni? – Pláne hibáktól hemzsegően, rossz megítélésben. De tételezzük fel, hogy igen, az. Nagyon sok utánajárást igényel az író részéről, hogy pontosan tisztában legyen a tünetekkel, a lefolyással, a kezelési módokkal, a lehetséges opciókkal – és nem utolsó sorban azzal, hogy a rák nem feltétlenül jelent egyet az azonnali halállal.

De ugyanide sorolható az, amikor valaki leír egy munkát, ami tök menőn hangzik, de igazából fogalma sincsen arról, hogy az adott foglalkoztatási körben dolgozók igazából milyen jellegű munkát is végeznek. És itt megint nem arra gondolok, hogy akkor részletesen le kell írni, hogy a titkárnő aktát tologat és telefonál, mert nem. Nem ennek kell a középpontban lennie. Pont az a lényeg, hogy az olvasó számára is természetessé kell válnia annak, hogy ő ezt olvassa, és hogy úgy égjenek a tudatába ezek az apró információk, hogy igazából fel sem tűnik neki. Hogy egy idő után magától értetődő legyen számára, hogy Stella, a titkárnő, miközben arra vár, hogy a számítógépe betöltsön valamit, vagy a hívását átkapcsolják, a színesre pingált körmeivel ütemesen kopog az íróasztalán. Apró szokások, tulajdonságok, pótcselekvések, amik egyedivé teszik az egyes karaktereket, teljessé a róluk alkotott képet.

El is érkeztem egy olyan sarkalatos ponthoz, ami Catalina cikkében is megvan – a szereplők hitelessége. És persze, itt elsősorban én is arra gondolok, hogy a kvázi „készen kapott” karaktereket igyekezzünk nem alapjaiban megváltoztatni – mondjuk Lucius Malfoy ne legyen egy családcentrikus, mugli-imádó, végletekig kedves brit úriember, Sherlock ne legyen ostoba, House ne hagyja el a sántítását. De ez mögött ott van az is, hogy a saját karakterek is maradjanak hitelesek – és ezt most megint két részre bontom.

A karakterek hitelessége

Egyrészt olyan szempontból, hogy élethűek legyenek. Hallottunk már arról, hogy Mary Sue? Létezik ám fiúban is, csak hogy ne legyenek nemi megkülönböztetések – ő Gary Stu. Szóval ők azok, akik tökéletesek, hibáktól mentesek – és sablonosak. Tökéletes külsővel rendelkeznek, népszerűek. Mary Sue-nak mindig sok barátja van, általában többen szerelmesek is belé. Mary Sue az iskolai diáktanács elnöke, különös tehetsége van mindenhez, általában valamit sportol, ha igazán nagy klisét akarunk alkotni, akkor pompomlány. Mary Sue mindig kedves, mindenkivel. Előzékeny és soha senkire nem mond semmi rosszat, csak ha megérdemli. Mary Sue soha nem igazságtalan. De Mary Sue lehet egy szerencsétlen, esetlen, nebáncsvirág karakter is. A „párja” Gary Stu – ő persze többnyire nem Tökéletes Maryvel egyszerre jelenik meg, hiszen két tökéletesség nem fér meg egymás mellett. Ó, nem. Gary az, aki népszerű, rendkívül menőn öltözködik, és minden szavából süt a lazaság. Mégis kedves mindenkivel, ő mindenki barátja. Segíti az iskolában a kirekesztetteket, fittyet hány a klikkek okozta elvárásokra. Gary megváltja a világot, miközben a foci- és/vagy kosárcsapat kapitánya. És persze Gary legjobb tulajdonsága az, hogy beleszeret a szegény, elesett főhősnőbe.

Persze a sort a végletekig tudnám folytatni, felsorolhatnám a létező összes filmes és könyves klisét, de nem akarom, azt hiszem már ez is elég érzékletes volt. Nyilván mindenki tudja, hogy milyen karakterekről beszélek (Emelje fel a kezét az, akinek nem a Twilight Bellája jutott eszébe! Senki? Köszönöm.) Nyilván azzal is mindenki tisztában van, hogy ilyenek a valóságban nem léteznek. (fun fact – nekem speciel van egy szakasztott Gary Stue ismerősöm – kedves, jól tanul, jól énekel, gitározik, egy sportcsapatban kiváló teljesítményeket ér el, népszerű, kedves mindenkivel stb.… de ez millióból egy). Tehát – hivatkozva a közmondásra, miszerint a kivétel erősíti a szabályt – maradjunk is meg annál az elméletünknél, hogy ilyen személyeket a való életben nem találunk. Tehát amikor írásra adjuk a fejünket, ügyeljünk arra, hogy legalább három negatív tulajdonsága legyen már a főhőseinknek! És ez lehetőleg ne az ingerlékenység, hirtelenharagúság, vagy hátrányos helyzet legyen.

Egy másik fontos tényező ezen a témán belül, hogy árnyalt legyen a karakter. Mert vegyük például azokat a regényeket, amiket én messziről kerülök, mert csöpögnek a romantikától, a szerelemtől, és gyakorlatilag semmi történetük nincs – néha mégis sikerül belefutnom egybe, pedig tényleg kerülöm, mint a pestist. Itt a karakterek, az érzések felszínesen vannak ábrázolva, hogy minél szélesebb réteg beleélhesse magát. Nem! Ez nem jó. Igenis legyen jelleme a karakternek, ne olyan legyen, mint huszonöt másik – de megint itt a kulcsszó: mértékletesség. Mert ugye az sem jó, ha kirívóan egyedi, ha ő a legjobb mindenben, ha ő a legügyesebb, ha heterochromiás és fél lábára sántít és pici, de szexi anyajegye van a szája felett stb. egyszerre.

A másik része a karakterek hitelességének az, hogy önmagukhoz legyenek hitelesek. Értem ez alatt azt, hogy ha Lili a regény elején imádja a kutyákat, akkor három fejezettel később ne viszolyogjon tőlük – kivéve persze, ha időközben megharapta egy. Te, mint író, tudd azt, hogy az elején milyen volt a karakter, és hogy hová akarsz eljutni a jellemével. Nyilván nem egyik pillanatról a másikra. Aprólékosan, lépcsőről lépcsőre, hogy fel se tűnjön, hanem természetesnek hasson változás. És talán ez a másik kulcsszó, a természetesség.

Az apró figyelmetlenségek

Ezek azok, amik vagy nagyon köztudatba égett dolgok, de mégis olykor-olykor elfeledkezik róla az ember, vagy egyébként teljesen triviálisak, és két kattintással rá lehet lelni a helyes megoldásra a neten. Az egyik ilyen, amitől konkrétan a falat tudom kaparni, amikor Angliában, Amerikában vagy BÁRHOL, ami nem Magyarország leírja valaki, hogy „Elmentem magyar órára”. Nyilván tudom, hogy a nyelvtanra vagy az irodalomra gondolt, mert nyilván tudom, hogy egy amerikai gimnáziumban huszadrangú a magyar nyelv – szerintem nem is tudják, hogy van ilyen nyelv. Na, akkor most megvárjuk azokat, akik elrohantak kijavítani a magyar órát. Segítségképp mondom, lehet ám ez angol is, nem, mint nyelv, hanem angol irodalom, ahol – milyen meglepő – a diákok az angol, és kizárólag az angol, irodalom nagyjait tanulják. 

Vagy ugyanez a kategória, amikor Amerikában december hatodikára teszik a Mikulást, pedig ez zömmel Európai szokás. Az amerikaiaknál is van Santa Claus, azzal a különbséggel, hogy ő ugye december 24-én hozza az ajándékokat. A cipőkitevős buli meg csak nálunk van és Romániában. A másik ilyen kavar, hogy Amerikában A-tól F-ig osztályoznak. Vagy hogy Angliában nem félévek, hanem harmadévek vannak. Hogy a különböző országokban teljesen különbözik az oktatási rendszer és a legtöbbet rá sem lehet húzni a magyar sémára, akármennyire erőltetjük. De ezek egytől egyig olyan dolgok, amiket maximum fél óra egészséges Google-használattal meg lehet tudni, csak hát ugye ehhez az szükségeltetik, hogy az író ne ész nélkül írja azokat a fejezeteket.

Konklúzió

Nem igazán hiszek abban, hogy a cikk megírásával bárki véleményét megváltoztattam volna. Nem gondolom azt, hogy innentől kezdve mindenki alapos és gondos utánajárással fogja megírni a történeteit, mert tudom, hogy nem lesz így. Tudom azt, hogy aki csak a divat, a trend kedvéért írt eddig, az valószínűleg ezután is azért fog. Hogy aki eddig nem igyekezett hiteles maradni, az ezután sem fog.

Ettől függetlenül levonnám a téma konklúzióját. A hitelesség fontos, mert ha nem vagy hiteles, nem fognak neked semmit elhinni, ha pedig nem hiszik el, amit írsz, akkor akár szögre is akaszthatod a csukát. És – ahogy azt már korábban leírtam – a természetesség és a mértékletesség elengedhetetlen ehhez.

És hogy hogyan lehet hitelesen írni? Olvasni, olvasni nagyon sokat. Figyelni a leírásokra, a részletekre. És aztán próbálgatni. Megírni egy leírást, elolvasni újra. Hagyni félnapig, egy napig, újraolvasni, külső szemlélőként. És ha nem jó, ha erőltetett, akkor újraírni. Mindezt addig, amíg el nem nyeri a tetszésed. Maximalista emberek nehéz helyzetben, de ők garantáltan összeszedett, hiteles munkát adnak majd ki a kezükből – és végtére is ez a cél, nemde?

Felhasznált irodalom

• Lexen Mary Sue-ról írt cikke

• Wikipédia, minden mennyiségben (elsősorban a Santa Clausról szóló angol szócikkek)

• WeHeartIt, a képekhez

Ti mit gondoltok erről a jelenségről? Nektek mi a véleményetek a hitelességről? Megvan vagy nincs meg a blogspot rengetegében? Egyetértetek velem, vagy nem? Írjátok meg kommentben! ;)