Sherlock
…avagy
Benedict Cumberbatch meghódítja a világot
Ahogyan azt már beharangoztuk, egy új rovatot
szeretnénk indítani – aztán majd meglátjuk, hogy milyen rendszerességgel vagy
hogyan fognak belőle részek következni. Ez nem más lenne, mint az ajánló,
elsősorban sorozatokra specializálódva. Kezdésnek egy olyan sorozattal jöttem,
amiről egészen két héttel ez előttig magam sem hittem, hogy szeretni fogom,
annak ellenére, hogy sokan rendre úgy emlegették, mint az elmúlt évek egyik
legmeghatározóbb sorozatát. Hölgyeim és uraim, fogadják sok szeretettel a BBC
prezentálta Sherlockot.
Hogyan tudnám jellemezni pár szóban? Nos, nem tudnám. A
Sherlock annyira összetett, annyira komplex, hogy lehetetlen egy oldalról
bemutatni, egy szemszögből nézni, egy tulajdonságát kiemelni. A karakteri
sokszínűség, a hibátlan színészgárda, a cselekményszálak fordulatos szövése, a
fantasztikus képi világ, az időről időre megjelenő elképesztő technikai
megoldások, a zseniálisan felépített forgatókönyv, az árnyalatnyi humor. Ez mind-mind
hozzájárult ahhoz, hogy a Sherlock meghódítsa először az Egyesült Királyságot,
majd szépen lassan az egész világot.
De mitől is sikeres ennyire? A válasz egyszerű és
kézenfekvő, két szó csupán. Benedict Cumberbatch. Persze, nyilván
Ben nem egyedül viszi el a hátán a showt és természetesen nem lenne ugyanaz Martin Freeman (Dr. John Watson), Andrew Scott (Jim Moriarty), Rupert Graves (Gregory Lestrade), Mark Gatiss (Mycroft Holmes,
forgatókönyvíró) vagy éppen Steven Moffat
(forgatókönyvíró) zseniális munkája nélkül, de tény és való, hogy Benedict
a sorozat gigászi sikerének egyik legmeghatározóbb tényezője.
 |
| Benedict Cumberbatch |
Miért? – kérdezhetitek teljes joggal.
Mi különbözteti meg őt
bármelyik másik színésztől? – merülhet fel Bennetek a kérdés. Kezdetben ugyanígy álltam hozzá én is.
„Mit
szeretnek ezen ennyien?” – és itt egyaránt gondoltam a sorozatra és
Cumberbatchre. Mert egészen addig, amíg el nem kezdtem nézni a sorozatot, én
úgy voltam vele, hogy ebben a pasiban nincsen semmi különleges, ugyanolyan, mint
bárki más. Aztán elkezdett
színészkedni, és kerek 12 perc alatt megfordult velem a világ. Mert
az, ahogyan Cumberbatch a Sherlockban szerepel, nos az valami egészen
emberfeletti. Annyira hihető a karakter, tiszteletet parancsoló, intelligens,
megfontolt, őrült, zseniális és humoros EGYSZERRE,
hogy néha az ember képtelen elhinni, hogy ilyen létezik. Azt kell mondjam, hogy
Cumberbatch tökéletesen átvedlik időről időre „high-functioning sociopath”
bőrébe, és teszi mindezt úgy, hogy hiteles
marad. Még akkor is, mikor Sherlocknak érzései lesznek, sőt, olyankor igazán.
És mondom – írom – mindezt attól függetlenül, hogy az eddig megnézett nyolc
rész alatt végigjártam a Cumbergráf (itt) minden lépcsőfokát,
és teljességgel a fickó hatása alá kerültem.
 |
| 221B, Baker Street |
Persze nem lehet – és nem is akarok – elsiklani a sorozat összes többi
érdeme mellett. Mert azért akad még egy jó pár. Ki is térnék a
második legzseniálisabb dologra a sorozatban, ez pedig nem más, mint a Steven
Moffat és Mark Gatiss közös gyermekeként született forgatókönyv.
Nyugalom, máris magyarázom. Gondolom, senkinek nem kell meséljek arról, hogy
honnan is ered az egész történet – cirka százötven évvel ezelőtt született egy skót
úriember, bizonyos Sir Arthur Conan Doyle, aki elsősorban a Sherlock Holmesról
írt detektívregényeiről híres. Stop,
itt álljunk is meg, és fejezzük is be a rögtönzött történelemórát. Moffat és
Gattis alapkoncepciója az volt, hogy az egész történetet megfogják, és átdobják
százötven évvel későbbre. Mindenközben persze ügyeltek arra, hogy ne
rugaszkodjanak el veszettül az eredeti Doyle-világtól, de élethűen helyezzék a
detektívet a XXI. századba. Nyilván ehhez kellett valamilyen szinten
változtatniuk, de olyan okosan – INTELLIGENSEN
– oldották ezt meg, hogy a kecske is jól lakott, meg a káposzta is megmaradt.
Magyarán a legfontosabb dolgokat átemelték az eredeti canonból (Doyle-féle alaptörténet),
úgy mint a Baker Street 221B, Mrs. Hudson, Lestrade, a vadászsapka, Sherlock függőségei
– csak pipa helyett nikotintapasszal – a, hegedű. Vagy Mycroft, akit Mark Gatiss olyan zseniálisan hoz, hogy
függetlenül a karakter alapvető antipatikusságától és sznobizmusától
lenyűgözött, és a Holmesi zsenialitásával az egyik kedvenc szereplőmmé nőtte ki
magát. (Persze szigorúan Sherlock és John után, de Lestrade-et kicsit megelőzve.)
 |
| Lara Pulver mint Irene Adler |
És persze nem is lehet Sherlock Holmes történetet
készíteni, ha nem hozzák be a canon karaktereket, mint Moriarty vagy Irene Adler. Irene remek. Nem akarok
spoilerezni, pedig mostantól kezdve lesz csak igazán nehéz spoiler nélkül
írnom. Tehát, Adler alapvetően minden Sherlock feldolgozásban (és az eredetiben
is), úgy jelenik meg, mint az egyetlen nő (A NŐ), aki lenyűgözi Sherlockot. Nem
is annyira testi valójában, mint inkább az intelligenciával, a ravaszságával.
És ez az Irene, itt a BBC-n nagyszerűre sikerült, ami egyrészt Lara Pulver érdeme, másrészt pedig a már
sokat emlegetett írói stábé, akik megalkották őt ilyenre. De milyenre is pontosan? Rendkívül
összetett, akárcsak Sherlock, és azon túl, hogy egy dominátrix, valójában egy
igazi, tipikus nő, de mégis több. Értelmes, ravasz, öncélú, de ugyanakkor
érzelmes, mert a maga védelmére cselekszik. Az érzelmei miatt veszíti el a
csatát Sherlock ellen, de mindennek ellenére lenyűgözi Holmest. Piszok nehéz ám
úgy körülírni őt, hogy nem lövök le semmit, mert ha Irene szóba kerül kapásból
két jelenetet akarok leírni a sorozatból, de megnyugodhattok, nem leszek
poéngyilkos. Ezt látni kell, mert egyszerűen… EPIC.
 |
| Andrew Scott mint Jim Moriarty |
Az Irene témát hanyagolom is, és áttérek Moriartyra.
És óriási, gigászi ölelés, rózsacsokor, bonbon a castingért, amiért Andrew Scottot választották a szerepre.
Az az ember egy zseni, egy kibaszott géniusz.
Egy olyan karaktert játszi, akit utálnunk kéne a hőn szeretett főhősünk
életének keserítése illetve örökös nyájasságai miatt, de… Az ember nem tudja
megtenni, mert abban a percben, hogy fellobbanna benne a tömény gyűlölet
lángja, hanyatt vágja Scott eleganciája, mimikája, cinizmusa és a komplett
lénye. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül kapott 2012-ben BAFTA-t az
alakításáért. Ha már BAFTA-nal tartunk, akkor ugyanígy meg kell
említeni Martin Freemant, akit egy évvel korábban jutalmaztak ezzel a díjjal
(és 2012-ben is a jelöltek között volt). Ő az aki annyira beleillik a
sorozatba, annyira természetes. Benedict Cumberbatch írta le őt a
következőképp: „A próbánál, amint belépett az ajtón, mondtam a producereknek,
hogy nem tudom, az én véleményem számít-e, de vele akarok dolgozni, mert jobb a
teljesítményem, ha vele játszom. Tényleg úgy éreztem, hogy színészként egyre
fejlődök, ha vele játszom - ő valahogy brilliánsan emberi.” Nem
tudok mást, mint egyetérteni Bennel.
A sorozat látványmegoldásai elképesztőek. Amikor Sherlock analizál
és kiírják a szavakat, amik a másodperc tört része alatt végigfutnak az agyán. Ahogyan
megmutatják a nézőnek, hogyan működik Holmes agya. Amikor a későbbiekben
Sherlock elmepalotájában vagyunk. A vágások, ahogy átolvadnak a képek, és
persze ki nem hagyhatom a néha csak hétköznapian egyszerű nagytotálokat
Londonról, vagy a közeliket Ben szemeiről… Mind-mind fantasztikus
látvány, és nem veszik el a mondanivaló, ami szerintem jelentős, fontos
részlet.
 |
Benedeict Cumberbatch és Martin
Freeman |
Vagy vegyük a szereplők közötti kémiát. Úristen, NEM! Dehogyis! Nem arról a balga, barbár gondolatról
beszélek, hogy Sherlock és John között több van. Nem. Épp ellenkezőleg, az ő
barátságuk csodálatos. Ahogyan Sherlock megilletődik
dolgokon, ahogy veszekednek, ugráltatják egymást, csipkelődnek. Az apró
lépéseik odáig, hogy legjobb barátok lesznek. A ki nem mondott szavaik, amik
ott lógnak, mindenki tudja őket, de nem mondják, mert nincs rá szükség. A
cselekedetek, és a reakciók. Igen,
mindenre tudnék példát hozni. Nem,
nem fogok. Nézzétek meg! ;) De nem csak a két
alapvető főszereplő között, ugyanúgy ott van Sherlock és Mycroft jeleneteiben,
vagy Sherlock és Molly közt – bár főleg a későbbiekben. Ez olyan, ami
valószerűvé, hitelessé teszi a kapcsolatokat.
Talán ez az, amit a legjobban szeretek a sorozatban, hogy hiteles.
Miért ajánlom? Komolyan, az eddigi másfél oldalban nem
szolgáltam elég érvvel?
Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti Benedict
Cumberbatcht. Mindenkinek, aki nem szereti, mert garantált, hogy itt majd megszereti.
Azoknak, akik rajonganak a Sherlock Holmes sztorikért, mert nem fognak csalódni.
Azoknak, akik soha nem hallottak Sherlockról, mert ez a tökéletes műremek
Sherlock-szüzeknek (jujj… apró belsős poén a Doyle-canont ismerőknek :D).
Mindenkinek, aki azt hiszi, hogy az Elementary
a legjobb modern Sherlock feldolgozás (bárki állít ilyet, hazudik. Uh,
amúgy ez egy hosszú és bonyolult, boncolgatásra érdemes téma, de majd egyszer…).
Azoknak, akik szeretik az angol humort. Azoknak is, akik nem. Azoknak, akik szeretik
hallgatni a brit akcentust
– nekik szinkronmentesen. Azoknak, akik csak ki akarnak kapcsolódni másfél
órára. Azoknak is, akik szeretik az összeesküvés elméleteket, mert ennek a sorozatnak a nézése
közben igazán sokat lehet gyártani. És végül azoknak, akik piszkosul
türelmesek, mert isten se tudja, mikor jön majd a negyedik évad – de Moffat azt
nyilatkozta, hogy Gatisszal karöltve már az ötödiket is megírták. Ki tudja,
lehet Sherlock és John nyugdíjas éveiről szólnak – figyelembe véve az évadok
sűrűségét, még ez sem kizárt.
Na, hát ez az a cikk, ami megírta önmagát. És hagyján,
hogy megírta magát, de elég erőteljesen fangirlösre sikeredett. A cikk, aminél
elterveztem, hogy írok majd negatívumokat, csak aztán valahogyan mégsem
sikerült, és nyálas, rózsaszín ömlengés lett belőle. De azt azért vegyétek
figyelembe, hogy a rajongó szavak mögött ott lapul az igazság, miszerint
tényleg nem láttam a Sherlockhoz foghatót az elmúlt években. Szóval én maradok
őszinte híve a sorozatnak, és Nektek sem tudok egyebet tanácsolni, mint hogy
kezdjétek el és élvezzétek. Sherlock szavaival búcsúznék:
"Because you're
an idiot. No no no, don't be like that, practically everyone is.”
Mert egy idióta vagy. Ne, ne, ne, ne vedd magadra, valójában mindenki az.
Tisztázzuk, hogy ez az ajánló, és minden benne foglalt,
csupán egyéni, szubjektív vélemény. Nem értek a rendezéshez, a filmkészítéshez,
vagy bármi egyébhez. Ugyanolyan néző vagyok, mint bárki más, csak én vagyok
annyira elvetemült, hogy leírjam azt, amit gondolok, és amit szeretek. Az
Arthur Conan Doyle novellákkal és regényekkel történő összehasonlításokkor
internetes forrásokra támaszkodtam, mivel jelen pillanatban még nem olvastam egy darabot sem. De tervben
van, csak hosszú a lista.
Források:
