Ajánló 01.

Sherlock

…avagy Benedict Cumberbatch meghódítja a világot

Ahogyan azt már beharangoztuk, egy új rovatot szeretnénk indítani – aztán majd meglátjuk, hogy milyen rendszerességgel vagy hogyan fognak belőle részek következni. Ez nem más lenne, mint az ajánló, elsősorban sorozatokra specializálódva. Kezdésnek egy olyan sorozattal jöttem, amiről egészen két héttel ez előttig magam sem hittem, hogy szeretni fogom, annak ellenére, hogy sokan rendre úgy emlegették, mint az elmúlt évek egyik legmeghatározóbb sorozatát. Hölgyeim és uraim, fogadják sok szeretettel a BBC prezentálta Sherlockot.

Hogyan tudnám jellemezni pár szóban? Nos, nem tudnám. A Sherlock annyira összetett, annyira komplex, hogy lehetetlen egy oldalról bemutatni, egy szemszögből nézni, egy tulajdonságát kiemelni. A karakteri sokszínűség, a hibátlan színészgárda, a cselekményszálak fordulatos szövése, a fantasztikus képi világ, az időről időre megjelenő elképesztő technikai megoldások, a zseniálisan felépített forgatókönyv, az árnyalatnyi humor. Ez mind-mind hozzájárult ahhoz, hogy a Sherlock meghódítsa először az Egyesült Királyságot, majd szépen lassan az egész világot.

De mitől is sikeres ennyire? A válasz egyszerű és kézenfekvő, két szó csupán. Benedict Cumberbatch. Persze, nyilván Ben nem egyedül viszi el a hátán a showt és természetesen nem lenne ugyanaz Martin Freeman (Dr. John Watson), Andrew Scott (Jim Moriarty),  Rupert Graves (Gregory Lestrade), Mark Gatiss (Mycroft Holmes, forgatókönyvíró) vagy éppen Steven Moffat (forgatókönyvíró) zseniális munkája nélkül, de tény és való, hogy Benedict a sorozat gigászi sikerének egyik legmeghatározóbb tényezője.

Benedict Cumberbatch

Miért? – kérdezhetitek teljes joggal. Mi különbözteti meg őt bármelyik másik színésztől? – merülhet fel Bennetek a kérdés. Kezdetben ugyanígy álltam hozzá én is. „Mit szeretnek ezen ennyien?” – és itt egyaránt gondoltam a sorozatra és Cumberbatchre. Mert egészen addig, amíg el nem kezdtem nézni a sorozatot, én úgy voltam vele, hogy ebben a pasiban nincsen semmi különleges, ugyanolyan, mint bárki más. Aztán elkezdett színészkedni, és kerek 12 perc alatt megfordult velem a világ. Mert az, ahogyan Cumberbatch a Sherlockban szerepel, nos az valami egészen emberfeletti. Annyira hihető a karakter, tiszteletet parancsoló, intelligens, megfontolt, őrült, zseniális és humoros EGYSZERRE, hogy néha az ember képtelen elhinni, hogy ilyen létezik. Azt kell mondjam, hogy Cumberbatch tökéletesen átvedlik időről időre „high-functioning sociopath” bőrébe, és teszi mindezt úgy, hogy hiteles marad. Még akkor is, mikor Sherlocknak érzései lesznek, sőt, olyankor igazán. És mondom – írom – mindezt attól függetlenül, hogy az eddig megnézett nyolc rész alatt végigjártam a Cumbergráf (itt) minden lépcsőfokát, és teljességgel a fickó hatása alá kerültem.

221B, Baker Street

Persze nem lehet – és nem is akarok – elsiklani a sorozat összes többi érdeme mellett. Mert azért akad még egy jó pár. Ki is térnék a második legzseniálisabb dologra a sorozatban, ez pedig nem más, mint a Steven Moffat és Mark Gatiss közös gyermekeként született forgatókönyv. Nyugalom, máris magyarázom. Gondolom, senkinek nem kell meséljek arról, hogy honnan is ered az egész történet – cirka százötven évvel ezelőtt született egy skót úriember, bizonyos Sir Arthur Conan Doyle, aki elsősorban a Sherlock Holmesról írt detektívregényeiről híres. Stop, itt álljunk is meg, és fejezzük is be a rögtönzött történelemórát. Moffat és Gattis alapkoncepciója az volt, hogy az egész történetet megfogják, és átdobják százötven évvel későbbre. Mindenközben persze ügyeltek arra, hogy ne rugaszkodjanak el veszettül az eredeti Doyle-világtól, de élethűen helyezzék a detektívet a XXI. századba. Nyilván ehhez kellett valamilyen szinten változtatniuk, de olyan okosan – INTELLIGENSEN – oldották ezt meg, hogy a kecske is jól lakott, meg a káposzta is megmaradt. Magyarán a legfontosabb dolgokat átemelték az eredeti canonból (Doyle-féle alaptörténet), úgy mint a Baker Street 221B, Mrs. Hudson, Lestrade, a vadászsapka, Sherlock függőségei – csak pipa helyett nikotintapasszal – a, hegedű. Vagy Mycroft, akit Mark Gatiss olyan zseniálisan hoz, hogy függetlenül a karakter alapvető antipatikusságától és sznobizmusától lenyűgözött, és a Holmesi zsenialitásával az egyik kedvenc szereplőmmé nőtte ki magát. (Persze szigorúan Sherlock és John után, de Lestrade-et kicsit megelőzve.)

Lara Pulver mint Irene Adler

És persze nem is lehet Sherlock Holmes történetet készíteni, ha nem hozzák be a canon karaktereket, mint Moriarty vagy Irene Adler. Irene remek. Nem akarok spoilerezni, pedig mostantól kezdve lesz csak igazán nehéz spoiler nélkül írnom. Tehát, Adler alapvetően minden Sherlock feldolgozásban (és az eredetiben is), úgy jelenik meg, mint az egyetlen nő (A NŐ), aki lenyűgözi Sherlockot. Nem is annyira testi valójában, mint inkább az intelligenciával, a ravaszságával. És ez az Irene, itt a BBC-n nagyszerűre sikerült, ami egyrészt Lara Pulver érdeme, másrészt pedig a már sokat emlegetett írói stábé, akik megalkották őt ilyenre. De milyenre is pontosan? Rendkívül összetett, akárcsak Sherlock, és azon túl, hogy egy dominátrix, valójában egy igazi, tipikus nő, de mégis több. Értelmes, ravasz, öncélú, de ugyanakkor érzelmes, mert a maga védelmére cselekszik. Az érzelmei miatt veszíti el a csatát Sherlock ellen, de mindennek ellenére lenyűgözi Holmest. Piszok nehéz ám úgy körülírni őt, hogy nem lövök le semmit, mert ha Irene szóba kerül kapásból két jelenetet akarok leírni a sorozatból, de megnyugodhattok, nem leszek poéngyilkos. Ezt látni kell, mert egyszerűen… EPIC.

Andrew Scott mint Jim Moriarty

Az Irene témát hanyagolom is, és áttérek Moriartyra. És óriási, gigászi ölelés, rózsacsokor, bonbon a castingért, amiért Andrew Scottot választották a szerepre. Az az ember egy zseni, egy kibaszott géniusz. Egy olyan karaktert játszi, akit utálnunk kéne a hőn szeretett főhősünk életének keserítése illetve örökös nyájasságai miatt, de… Az ember nem tudja megtenni, mert abban a percben, hogy fellobbanna benne a tömény gyűlölet lángja, hanyatt vágja Scott eleganciája, mimikája, cinizmusa és a komplett lénye. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül kapott 2012-ben BAFTA-t az alakításáért. Ha már BAFTA-nal tartunk, akkor ugyanígy meg kell említeni Martin Freemant, akit egy évvel korábban jutalmaztak ezzel a díjjal (és 2012-ben is a jelöltek között volt). Ő az aki annyira beleillik a sorozatba, annyira természetes. Benedict Cumberbatch írta le őt a következőképp: „A próbánál, amint belépett az ajtón, mondtam a producereknek, hogy nem tudom, az én véleményem számít-e, de vele akarok dolgozni, mert jobb a teljesítményem, ha vele játszom. Tényleg úgy éreztem, hogy színészként egyre fejlődök, ha vele játszom - ő valahogy brilliánsan emberi.” Nem tudok mást, mint egyetérteni Bennel.

A sorozat látványmegoldásai elképesztőek. Amikor Sherlock analizál és kiírják a szavakat, amik a másodperc tört része alatt végigfutnak az agyán. Ahogyan megmutatják a nézőnek, hogyan működik Holmes agya. Amikor a későbbiekben Sherlock elmepalotájában vagyunk. A vágások, ahogy átolvadnak a képek, és persze ki nem hagyhatom a néha csak hétköznapian egyszerű nagytotálokat Londonról, vagy a közeliket Ben szemeiről… Mind-mind fantasztikus látvány, és nem veszik el a mondanivaló, ami szerintem jelentős, fontos részlet.

Benedeict Cumberbatch és Martin
Freeman

Vagy vegyük a szereplők közötti kémiát. Úristen, NEM! Dehogyis! Nem arról a balga, barbár gondolatról beszélek, hogy Sherlock és John között több van. Nem. Épp ellenkezőleg, az ő barátságuk csodálatos. Ahogyan Sherlock megilletődik dolgokon, ahogy veszekednek, ugráltatják egymást, csipkelődnek. Az apró lépéseik odáig, hogy legjobb barátok lesznek. A ki nem mondott szavaik, amik ott lógnak, mindenki tudja őket, de nem mondják, mert nincs rá szükség. A cselekedetek, és a reakciók. Igen, mindenre tudnék példát hozni. Nem, nem fogok. Nézzétek meg! ;) De nem csak a két alapvető főszereplő között, ugyanúgy ott van Sherlock és Mycroft jeleneteiben, vagy Sherlock és Molly közt – bár főleg a későbbiekben. Ez olyan, ami valószerűvé, hitelessé teszi a kapcsolatokat.  Talán ez az, amit a legjobban szeretek a sorozatban, hogy hiteles.

Miért ajánlom? Komolyan, az eddigi másfél oldalban nem szolgáltam elég érvvel?

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti Benedict Cumberbatcht. Mindenkinek, aki nem szereti, mert garantált, hogy itt majd megszereti. Azoknak, akik rajonganak a Sherlock Holmes sztorikért, mert nem fognak csalódni. Azoknak, akik soha nem hallottak Sherlockról, mert ez a tökéletes műremek Sherlock-szüzeknek (jujj… apró belsős poén a Doyle-canont ismerőknek :D). Mindenkinek, aki azt hiszi, hogy az Elementary a legjobb modern Sherlock feldolgozás (bárki állít ilyet, hazudik. Uh, amúgy ez egy hosszú és bonyolult, boncolgatásra érdemes téma, de majd egyszer…). Azoknak, akik szeretik az angol humort. Azoknak is, akik nem. Azoknak, akik szeretik hallgatni a brit akcentust – nekik szinkronmentesen. Azoknak, akik csak ki akarnak kapcsolódni másfél órára. Azoknak is, akik szeretik az összeesküvés elméleteket, mert ennek a sorozatnak a nézése közben igazán sokat lehet gyártani. És végül azoknak, akik piszkosul türelmesek, mert isten se tudja, mikor jön majd a negyedik évad – de Moffat azt nyilatkozta, hogy Gatisszal karöltve már az ötödiket is megírták. Ki tudja, lehet Sherlock és John nyugdíjas éveiről szólnak – figyelembe véve az évadok sűrűségét, még ez sem kizárt.

Na, hát ez az a cikk, ami megírta önmagát. És hagyján, hogy megírta magát, de elég erőteljesen fangirlösre sikeredett. A cikk, aminél elterveztem, hogy írok majd negatívumokat, csak aztán valahogyan mégsem sikerült, és nyálas, rózsaszín ömlengés lett belőle. De azt azért vegyétek figyelembe, hogy a rajongó szavak mögött ott lapul az igazság, miszerint tényleg nem láttam a Sherlockhoz foghatót az elmúlt években. Szóval én maradok őszinte híve a sorozatnak, és Nektek sem tudok egyebet tanácsolni, mint hogy kezdjétek el és élvezzétek. Sherlock szavaival búcsúznék:

"Because you're an idiot. No no no, don't be like that, practically everyone is.”
Mert egy idióta vagy. Ne, ne, ne, ne vedd magadra, valójában mindenki az.

Tisztázzuk, hogy ez az ajánló, és minden benne foglalt, csupán egyéni, szubjektív vélemény. Nem értek a rendezéshez, a filmkészítéshez, vagy bármi egyébhez. Ugyanolyan néző vagyok, mint bárki más, csak én vagyok annyira elvetemült, hogy leírjam azt, amit gondolok, és amit szeretek. Az Arthur Conan Doyle novellákkal és regényekkel történő összehasonlításokkor internetes forrásokra támaszkodtam, mivel jelen pillanatban még nem olvastam egy darabot sem. De tervben van, csak hosszú a lista.

Források:

• Wikipedia

• Cumbernation

• IMDb