Kritika 13.

Sziasztok!

Nagyon nagy csúszással ugyan, de elkészült végre Mia kritikája. Őszintén sajnálom a késlekedést, de érettségi időszak volt – utána pedig foci VB, és olyankor azzal kelek, azzal fekszek –, de amint vége lett, ráfeküdtem a kritikára, ennek okán egy hét alatt a végére értem az időközben 41 fejezetesre bővülő Royalsnak. Mielőtt azonban hozzálátnánk a kritikának, pár közérdekű közlemény!

A jelenleg listán lévő kritikákon kívül most egy ideig nem vállalunk, szeretnénk ugyanis megírni a verseny győzteseinek ajánlóit, illetve elkészíteni az interjúkat az alanyokkal. Valamint tervezünk kiírni majd még egy újabb versenyt, tehát a kritika kérés jelenleg szünetel!

Most, hogy a szükséges köröket lefutottuk, bele is vághatunk Mia kritikájába!

Royals - Mia Kso.

A Royals olvasása közben nagyon sok gondolat keringett a fejemben, és ez már helyből egy pozitívum, mert ha egy írás gondolatokat ébreszt bennem, az azt jelenti, hogy mindenképp van benne potenciál – ha érdektelenül szemlélem, akkor valószínűleg többet nem látogatok vissza a blogra. De a Royals esetében nem így volt, bár sokáig magam sem tudtam mit gondoljak.

Első benyomás

A történet egészét illetően a kettősség szót tudnám használni, mindjárt ki is fejtem bővebben, de előbb nézzük az első benyomást. Nagyon régóta szemeztem már a történeteddel, és őszintén örültem, mikor kritikát kértél, mert ez egy jó apropónak tűnt az elolvasására. Bár azt hiszem, változott a design mióta a kritikát kérted – az már elég rég volt – de nekem ez a színvilág nagyon elnyerte a tetszésemet. A fejléc mesés – bár nem vagyok egy nagy fejléc szakértő –, de szerintem jó az elrendezése és szép a megvalósítása is. A trailer és a rövid ismertető jó helyen van az oldal tetején, a menüd könnyen kezelhető és egyszerű, a két szövegdoboz pedig feldobja az oldalsávot. Viszont… Egyrészt azzal, hogy a Fejezetek menüpont alatt csak a 29. részig vannak belinkelve a fejezetek, ráadásul blogarchívum sincsen, kicsit megnehezíted a – hozzám hasonló – lusták életét. Sokat kellett visszagörgetnem, hogy megtaláljam a 30. részt, szóval ezek belinkelést, majd ha időd lesz, pótold. A másik dolog… Nem feltétlen szükséges a Szereplők modul *védekezőn emeli a pajzsát a rátámadók ellen*. Tudom, tudom, ciki, és megszólnak, ha nincsen ilyen modul, de esetünkben egyedül Allenát és Leanorát képzeltem el úgy, ahogyan te a Szereplők modulban ábrázoltad őket. Így, hogy csak a képeik vannak ott – de ezek legalább egyformára vágott, „rendezett” képek, ezért piros pont – sok értelmét nem látom. Hagyd csak, hogy az olvasó elképzelje az ő Westjét, Bradjét és Coltonját!

„A frissen diplomázott utódok a lehető legjobbkor tértek haza otthonukba. Szüleik készek a megüresedett kormányzói poszt betöltéséért folytatott harcra. Az évtizedek óta nézeteltérésektől hangos Bowman és Lewington család pénzt és egymást nem sajnálva vág neki a talán hónapokig elhúzódható küzdelmeknek. De vajon mit szólnak ehhez a fiatalok? Az egykori barátságok újraegyesülhetnek? Vagy a családi kötődések erősebbnek bizonyulnak? Valami azonban teljesen biztos. Ereikben felmenőik vére csörgedezik, és ez csak egyet jelenthet… bármire képesek a hatalomért.”

Ha már az előbb a fülszövegnél és a trailernél tartottam… Az utóbbi nekem kevésbé nyerte el a tetszésemet. Félreértések elkerülése végett – nem rossz, sőt! De nekem túl zsúfolt, számomra túl sok benne az információ, az időtartamhoz képest. Szép és igényes munka, de nem ezzel vettél meg. A kis fülszöveged sokkal meggyőzőbb, mert kapásból érezteti, hogy ez nem egy tucat történet, hanem egyedi ötlettel állunk szemben. Itt meg is örültem, hogy nem a szerelmet helyezed fő aspektusba, hanem a családot és a barátságot, és szerintem ez nagyszerű húzás… lett volna, ha maradéktalanul sikerül.

Történet

Alapvetően maga az ötlet kilóra megvett. Teremtettél egy várost, bele dinasztiákat, közöttük feszülő ellentéttel, ami még úgyis átélhető és átérezhető volt, hogy soha nem mentél bele az ellentét valós okába. Kifejezetten tetszett az, hogy Leának, mint a kormányzó lányának mindkét családdal volt kapcsolata, és tetszett az is, ahogyan ezeket ábrázoltad.

Néha viszont az alapvetően zseniális családi ellentét vagy a barátságok kérdéskör elhalványult, és bekerült helyére a Lea-West kapcsolat a maga minden romantikájával és ezt viszont nem szerettem, mert a fülszöveg után kicsit csalódás volt. Ugyanakkor nagyon jó – mit jó, fantasztikus – volt az összes olyan rész, ami nem erről szólt.

Néha nem tudtam eldönteni, hogy egészen pontosan mit tekintesz a történeted fő cselekményszálának. Alapvetően nagyon szerettem Allena és Colton konfliktusait, és nagyon szerettem a háttérben csendesen folyó választási kampányidőszakot. És kedveltem Allena elmélkedését is a családjától, és a vitáit az anyjával, illetve az emlékeit az apjáról. Ezek önmagukban külön-külön mind nagyon tetszettek, csak néha annyira hirtelen volt a váltás egyikből a másikba. Például azokat nem értettem, mikor a fejezet végét abbahagytad, és teljesen máshogy folytattad a következőt. Ez zömmel a közepén volt jellemző, és többnyire a következő fejezet során meg is fejtetted a dolgot, de előfordult, hogy nem.

Nem tudnám konkrétan belőni, hogy mikortól, de volt egy pont amikortól már nagyon tetszett, amikor elhatároztam, hogy bizony-bizony fel fogok iratkozni. A harmincadik fejezet környékén volt talán, az biztos, hogy inkább a vége felé. Amikor már kezdett lazulni a kötelék Leanoráék között, amikor elmentek a vidéki házba. Nagyon tetszett az, hogy egy effektivé új környezetbe pakoltad a szereplőidet, kimozdítottad őket a komfortzónájukból. Hiteles tudott maradni a szereplődinek az ott megmutatott oldala is, és ez nagy szó, és nagy erény.

Írásstílus

Az első pár fejezetben érezhetően döcögősen írtad a történeted. A szókincsed már ott is bő volt, de majdnem minden tagmondatot ponttal zártál le, és ez olvasás közben rettentően zavaró tudott lenni. Mert folyamatosan. Megakasztott. Az olvasásban. De ezek a tőmondatok a történet előrehaladtával fokozatosan kibővültek, jöttek a szép, kerek összetett mondatok, így erre már egy szavam nem lehetett a későbbiekben.

Ettől függetlenül itt is megvan az a fura kettősség bennem – ezúttal a leírásaid kapcsán. Egyik részről élveztem olvasni őket, másrészt némelyeket szívesen legörgettem volna. Az, ahogyan a holkbrooki „felső tízezer” életét, kis világát leírtad, bemutattad, az egyrészt módfelett hihető, másrészt életszerű volt és Leanora kommentárjaival együtt még szórakoztató is. Itt az elbeszélő módod is teljesen más volt. Hosszú összetett, de minimum bővített mondatok kaptak helyet a bekezdéseidben, és volt egyfajta fanyar humora az egésznek, ami nekem nagyon bejött.

A következtetéseid jók voltak, zömmel fölösleges, időhúzó részek nélkül, hasznos és érdekes információkkal kitöltve. Előfordultak annyira nagyszerűen megfogalmazott gondolataid – megint csak a holkbrooki élettel kapcsolatban – hogy néha csak úgy lestem. Az egyik kedvencem volt ez:

„Egy darabig aggódsz ez miatt, próbálsz megfelelni mindenkinek. Aztán egy idő után rájössz, hogy lehetetlen. Csak élned kell a saját életedet úgy, ahogy te jónak látod, és nem szabad foglalkozni azzal, hogy más ezt esetleg rossz szemmel nézi. Ha pedig eljön a küzdelem, egyszerűen csak vedd fel a kesztyűt és állj ki ellenük, ez az egyetlen esélyed a túlélésre.”

A holkbrooki estéről, éjszakáról írt képeid is lenyűgöztek, és ott a rövid mondat sem zavart, mert a képek, a hasonlatok felöltöztették a bekezdéseket. Nem mindig rosszak a rövid mondatok, mert lehet velük feszültséget fokozni, figyelmet felkelteni, de a túlzott használatuk zavaró – bocsánat, hogy ennyit lovagolok ezen, de ez engem tényleg rettenetesen zavart. És azért szólok miatta ennyiszer, mert azt gondolom, hogy alapvetően a történet, a cselekmény egyedi, kidolgozott és jó, ráadásul a stílusod sem utolsó. Ez a mondathosszúság – meg előrevetítek – az igeidők is olyan dolog, ami igazából csak odafigyelés kérdése. És kijelenthetjük azt, hogy a történet végére – vagy legalábbis addigra, ahol tartasz – ezek kiküszöbölt hibák lettek.

„Ez a legveszélyesebb időszaka ennek a helynek. Ha az éj felváltja a nappalt, az emberek ledobják az álarcukat, és könyörtelenül indítják el hadjáratukat egymás ellen.”

És ott volt a másik véglet, amikor Leanora az érzéseiről „mesélt”, és olyankor néha nem is tudom. Ott jött az, hogy akadozott, és előkerültek a tőmondatok. Sokszor. Egymás után. Olyan volt, mintha óvatosan válogatnád a szavakat Leanora „szájába”, és félve írnád le az érzéseit West iránt – mert ez amúgy zömmel azokra a részekre volt jellemző, ahol Westről elmélkedett. Ráadásul ezek a részek tele voltak ezerszer látott klisékkel. Persze, tudom, a szerelmet leírni iszonyat nehéz milliomodszor, mert rengetegen írtak már előtted is szerelmesekről, de az „Óvatosan csókolt, mintha porcelánból lennék, és attól félne összetörök” vagy az „Ő tett azzá az emberré, aki ma vagyok” mind olyanok, amit már sokszor, sok helyen olvastam. Tedd egyedivé a szerelmüket! Mutasd meg, mitől más ez, mint a többi, mert biztos más. A szerelem definiálhatatlan, ne azt mutasd be, amit mindenki ismer – írd le azt, ahogyan ők élik meg.

De alapvetően a stílusod jó, nincsen gondod azzal, hogy megfelelő legyen a leíró és a párbeszédes részek aránya, sehol sem erőltettek. A hasonlataid, metaforáid tetszettek, a megfogalmazásaid is nagyszerűek voltak, és – West kivételével – Leanora érzései is átélhetőek voltak.

Helyesírás

Ez a kedvenc témám, mert nálam ez a próbája egy történetnek. Lehet akármilyen szuper egy alapötlet, a helyesírási hibák tucatjával egy életre elvághatja magát nálam. Voltak kisebb-nagyobb hibáid, eleinte több, idővel aztán egyre kevesebb, de az egyik legnagyobbal és legzavaróbbal kezdeném, ez pedig az igeidők váltása. Kezdésnek mutatok is egy szemléltető példát:

Megemelem a kezemet, és óvatosan kettőt kopogtatok a faajtón. Most sem jön válasz, de ez sem újdonság. Finoman lenyomtam a kilincset, és bedugtam fejemet a résen. Anya összekuporodva fekszik, miközben a hatalmas ablakon bámulja a tájat.

A második mondat bekezdésen belül csak úgy, hipp-hopp múlt idő, aztán visszavált jelenre. A fejezet végének pedig már szinte az egésze múltban íródik. Gyakorlatilag minden fejezetben van olyan, hogy múlt idő közepén egyszer csak tádá, egy jelen idő, amit nem tudok mire vélni. (Az utolsó 4-5 fejezetre ez már nem annyira jellemző, de addig nagyon). Lehet, hogy háklisság, meg kukacoskodás, de engem ez borzasztóan zavar. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de engem ez ugyanúgy kizökkent az olvasásból, mint a túltagoltság, vagy a rövid fejezethossz. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert részleteiben írtad a fejezetet, és hirtelen így jött kézre, vagy mert a „most” szóval egy mondatban nem szeretsz, nem akarsz múlt időt használni, esetleg egyéb oka van mindenesetre erre mindenképp figyelj!

Az elején voltak hibáid a párbeszédírásban is, de ezeket úgy láttam, kiküszöbölted, szóval erre nem is fecsérelnék több fölösleges szót. Szintén zömmel az elején előfordultak elgépelések, kihagyott, vagy félreütött karakterek a történetben. Többnyire számottevően nem zavartak, de azért mégis… (Egyébként ajánlanám, mint tanács – aztán, ha akarod, megfogadod, ha nem akarod, nem – hogy nézd át és javítsd az elejétől át a történetet. Ez nem gonoszkodás, ez pusztán annak szól, hogy ha nem a kritikát írom, akkor lehet, hogy az igeidős, párbeszédes hibák miatt hamar abbahagytam volna ezt az egyébként valóban remek történetet.)

Előfordultak egybe- és különírási tévesztéseid is. Egyetértünk, nem egyet értünk. Napozóágy, nem napozó ágy. Úgysem, nem úgy sem. Na, meg a fránya igekötők… Lemerem fogadni. Nem! Le merem fogadni. Mert lefogadni merem, ugyanis, ha az igekötő és az ige közé egy más szó (legyen az segédige vagy létige) beékelődik, akkor mind a három szót külön írjuk. Igen, ilyenkor a Word próbál okoskodni, de ebben az esetben speciel ostoba, mert nem a komplett szókapcsolatot nézi, hanem csak a két szót, és összehúzná, de ilyenkor kivételesen nincs igaza. Csak akkor írjuk egybe, ha az igekötő az ige előtt áll (megfogadtam). Ha az igekötő az ige után áll, akkor pedig külön írjuk (fogadtam meg).

Karakterek

 Ez még a helyesírásnál is kedvencebb témám, mert jó esetben erről lehet sokat írni – és nálad lehet. Leanorával kapcsolatban alapvetően voltak fenntartásaim, és ezek a történet előrehaladtával sem múltak el teljesen. Egyrészt, az ő West iránti rajongását, szeretetét nem igazán sikerült átéreznem. Írtad, hogy jó volt a kapcsolatuk, és szerették egymást, és mindent tudtak egymásról, satöbbi, de valahogy nem igazán magyaráztad, hogy nekünk miért kéne szeretni őket együtt. Másrészt annyira nem viselkedik huszonévesként, hogy az már néha félelmetes. Néha olyan sértődéseket és hisztiket abszolvál, amik egy kiskamasz esetében elfogadhatók, de tizenhat éves kor felett már nem nagyon.

Hat fejezetre kellett várom, hogy valami tényleg említésre méltót csináljon. Valami korához illőt, valamit, ami megmutat egy kicsit a személyiségétől. Én tartom ugyanis azt a véleményemet, hogy persze, sokat számít a leírás, de E/1-ben a főszereplőt, az elbeszélőt képtelenség csak leírásokkal bemutatni. Ott bizony a cselekedetei beszélnek helyette, és itt a 6. fejezetben volt először az, hogy kiállt magáért, hogy felvállalta a véleményét, hogy megmutatkozott belőle egy apró részlet. Rendben, már előtte szembeszegült az anyjával, de azt nem tekintettem valós konfliktusnak, mert ott Leanorában felébredt a lelkiismeret, vissza akart menni, mentegetőzni. Itt viszont alátámasztottad az ezt megelőző 6 fejezetben leírtakat, miszerint Leanora és Allena gimis korukban uralták az egész várost. 

A naivitása sokszor idegtépően bosszantó volt. Amikor bizonygatta, hogy ebben a városban bizony senkiben nem lehet megbízni, de azért az kizárt, hogy West rosszat akarjon. És amikor alkoholos befolyásoltság alatt ugyan el is hiszi, hogy West gonosz, másnap már megint egyetlen bizalmasának tartja. Néha nem bírtam követni Leanora gondolkodását. Tényleg rettenetesen naivra sikerült, nem tudom, véletlen-e vagy szándékos, mindenesetre az. Ez az első és gyakorlatilag egyetlen tulajdonság, amit a neve mellé tudnék írni.

Ugyanakkor tetszett az, hogy ő maga is többször felemlegette a naivitását, tehát akkor – ezt most kérdezem tőled – ő tudatosan lett naiv? Mert egyébként rendben van a karakter, a faházban már elkezdtem őt kedvelni, amikor kilépett West vonzásköréből – nagyon zavart, hogy egy önálló döntést nem tudott meghozni anélkül, hogy ne gondolta volna végig, hogy West mit fog majd szólni hozzá. Ez nem a te hibád, nem is a karakter hibája – van ilyen embertípus, és élőben is pont ennyire a falra tudok mászni. Ettől függetlenül azonban elvoltam Leanorával, kifejezetten értelmes karakter, korrekt érzésekkel. Tetszett az önállósodása, ahogy felkereste Bradet, ahogy bejutott Coltonhoz.

Furamód viszont ő az egyetlen olyan karakter, akivel nem voltam maradéktalanul elégedett. A komplett Lewington családot nagyon kedveltem, kezdve Coltonnal, aki hamar kedvenc karakteremmé vált. Gyakorlatilag az első megjelenése elég volt ahhoz, hogy azt mondjam, ez egy jól összerakott karakter. A cselekedetei, a mondatai, a kijelentései, a világképe mind annyira összepasszol, és olyan jól megférnek egymás mellett, hogy kalapot kell emeljek előtted. Az az egyszerű lazaság, ahogy a hajába túr, vagy utána fordul egy csajnak, egyszerűen lenyűgöz. Bár azt egyébként hozzátenném, hogy noha megnéztem a karakter képeidet, igazából sem West, sem Colton nem úgy él a képzeletemben. Coltont egyáltalán nem tudom összehozni Iannel, Westet meg még annyira sem Chase-szel. De igazából nem baj, szeretem magam elképzelni a szereplőket, szóval valójában jó is ez így.

Lehet, hogy ez az én hibám – nevetséges módon rajongok az összes olyan karakterért, aki gonosz, szemét, mert egyszerűen imádom a meg nem értett gonosz zseniket – de szerintem akkor is Colton a legjobb karaktered. Olvastam egy válaszhozzászólásodban, hogy szereted írni a részeit, ez látszik is, mert tényleg zseniálisak. Annyira szerettem, ahogy kárörvendően használta ki Leanora naivitiását. Ahogy irányított, ahogy a háttérből mozgatta a szálakat, hogy próbálta elhitetni, hogy egy utolsó utáni szemétláda (hiszem, hogy nem az, mert megmentette Leát és aggódott a húgáért a vasútállomáson, és valaki, akiben semmi érzés nincs, nem lehet ilyen gyengéd, és mert ajándékot vett Leának, és a fénykép a szobájában *-*) és imádom, ahogy manipulál. Ha Leanora a naiv, akkor Colton a manipulatív.

Át is térhetünk a másik Lewingtonra, Allenára. A történet elején olyan semleges karakter volt, és tartottam attól, hogy behoztad a történetbe, aztán nem kezdesz vele semmit, de ott van, és jól van ott. A kilencedik fejezettől, illetve a világítótornyos jelenettől kezdett érdekessé válni számomra maga a karakter, és az ő esetében mertem Leanora leírására alapozni, miszerint „Egy szerethető, érzékeny lélek, aki fél attól, hogy ezt valaki egyszer észreveszi, és kihasználja gyengeségét.” Nagyon tetszett a jachtos jelenet is, ahogy az önbecsülését próbálta visszanyerni, hogy bosszút esküdött a bátyja ellen. Leanora nem feltétlenül, viszont Allena határozottan egy erős női karakter, és ehhez gratulálok. Mert sokan – igazából én se nagyon – tudok ilyet írni (alapjáraton nevetségesen kevés a női szereplőm), és még kevesebb az, aki megállna a saját lábán, aki képes lenne arra, amire Allena – akkor is mosolyogni, mikor a legjobban fáj, és tönkretenni a saját tulajdon testvérét.

Ráadásul Allena van annyira puritán módon őszinte, okos, de nem feltétlen lexikálisan, hanem az élethez (külön tetszik, hogy szőke, és mégsem ostoba). Nem köntörfalaz, és tényleg igazi jó barát. Teszi mindezt úgy egyébként, hogy nem lesz sablon karakter. Nem hagyják el a száját magasztos gondolatok, Allena egyszerűen csak őszinte, és kimondja, amit gondol. És pont ugyanannyira fontos számára az egzisztenciája, az élete, és a mások róla alkotott véleménye, mit bármelyik húsvér embernek – ez teszi számomra Allenát egy nagyszerű és hiteles karakterré.

West esetében tizenhét fejezet telt el, mire elégedetten biccentettem, és kiderült valami a jelleméből. Mert az tudtuk, hogy Lea ismeri, de az nem igazán vált egyértelművé, hogy tulajdonképpen milyen ember is West – persze azon kívül, hogy más, mint a szülei, és kedves meg megbízható. Mert persze, ezek tulajdonságok, csak… Nem is tudom… Olyanok, amiket bárkire rá lehet aggatni. De az, ahogy kiállt az öccséért, a szüleivel szemben kifejezetten tetszett. És akkor itt ki is merültek a dolgok, amiket kedveltem Westben. Mert azzal, hogy állandóan Lea körül ugrált, és ide vitte, oda vitte, mindenért leteremtette, rettenetesen idegesített. Leginkább olyan volt, mint egy szigorú apa, nem pedig, mint egy pasi. Nem kedveltem meg, mert az én szívemet amúgy is elfoglalta már Colton (és Brad… Ó, Brad… majd rá is kitérek még).

Ha már Bradet emlegettem… Tetszik az arroganciája, és az évődései Allenával. Az ő párosuk például számomra sokkal érdekesebb és kedvelhetőbb volt a Leanora és West duónál. Tetszett a története, maga a személyisége, az, ahogyan belecsöppent a történetbe. Ő a harmadik kedvenc karakterem tőled Colton és Allena után. Ráadásul megteremtettél köré egy olyan titokzatos világot, amitől magam sem tudom eldönteni, hogy tulajdonképpen melyik oldalon is áll – és ez olvasóként zavar, kritikaíróként azonban elismerő vigyorgásra ösztönöz.

Összegzés

Összességében van egy remek alapötletű történeted, zömmel nagyszerű karakterekkel – csak a főbbekre tértem ki, pedig a mellékszereplőid is érdekesek, Jasper például kifejezetten jó lett, a múltjával, a jellemével, még ha csak kicsit ismerünk is meg belőle. A nyelvtani megvalósítás a történet előrehaladtával egyre jobb, maga a képi és gondolati világa pedig az elejétől kezdve magával ragadó. Vannak benne hibák – az igeidők – de alapvetően egy élvezhető, olvasmányos, kifejezetten érdekes történetbe botolhattam, szóval le a kalappal előtted!