The fate books
Megint rémesen sok idő telt el az előző kritikám, és
eközött, de mentségemre szóljon, hogy idén érettségizek, és jószerivel létezni
alig van időm. De már nincs így sokáig, csak ezen a héten, utána szünetünk
lesz, és onnantól már finishben vagyunk, és csak az érettségi számít. De most
megérkeztem, Raven blogjával,
a The Fate Books, azaz A Sors Könyvei
című regénnyel.
A blog kinézetével kezdeném. Nekem nagyon bejött ez az egyszerű
stílus. A ragasztódarabok, a gemkapcsok, szerintem állati jól mutatnak együtt. Az
„odatűzött” chat nagyon tetszett, és egyáltalán nem hiányoltam külön fejlécet
az oldalról. A szöveg mindenhol olvasható, a betűtípus jó, szóval egyetlen árva
kötekedő szavam sincsen.
Az alapötleted nagyon jó. A japán maffiáról történetet még
sehol sem olvastam, úgyhogy amint belekezdtem, bevéstem neked egy nagy-nagy
piros pontot. Alapból szeretem az ilyen témát feszegető történeteket, és a
tiedben külön tetszik, hogy említesz japán harcművészeteket, harceszközöket,
átemeled kicsit a kultúrát.
Viszont van egy-két dolog, amit hibásan használsz.
Ilyen, hogy „amerikai maffiavezér” nincs. Los Angelesi maffiahálózat, meg
chicagói maffiahálózat van, de ott is sokkal inkább családok neveiről kapják a
nevüket. És igen, van olyan szervezet, ami jelen van Amerikai jelentős részén,
de nem „amerikai maffiavezér”. Ugyanúgy, ahogy nem beszélhetünk konkrét
értelemben egy olasz maffiavezérről sem, hanem mondjuk a Camorra vezetőjéről. Plusz
még egy dolog, van egy rész, várj, idézem szó szerint: „Nem vagyunk valami vallásos család. Inkább... tudjátok. Maffiózók.”
Tévhit, hogy a maffiózók nem vallásosak. Az olaszoknál például kifejezetten
fontos a vallás. Fontosabb a családnál – azért az olasz maffiával példálózok,
mert azt szőröstül-bőröstül ismerem.
Illetve ezzel kapcsolatban van még egy észrevételem.
Szerintem, ha valaki maffiózó, akkor azt nem reklámozza. Jó, rendben, Nezumi
sem hirdeti, de mindenki tud róla. És úgy, ahogy Erikről nem tudták, szerintem
ez Nezumi esetében is így lett volna célravezető, de ez csak a személyes
véleményem.
Tartalmilag, cselekményileg egyébként több mint rendben van a
történet, bár nekem kicsit kezd sok lenni benne az iskola és kevés az akció.
Értem, alapvetően iskolások, és nagyon rendjén van, hogy iskolába is járnak,
viszont kicsit jobban egálba kerülhetne a két oldal. Viszont ez, hogy szépen
lassan kiderül, hogy mindenkinek van valamilyen „titka” ez nagyon nyerő. Az
iskola alapelgondolása, hogy olyanok kerülnek ide, akik sehova máshova nem
kerülhetnek, tényleg zseniális.
Áttérnék most viszont a helyesírásra és a stilisztikára.
Rettentően túltagolod a szöveget. Hogy mire gondolok, itt egy példa:
„Letettem a képet az asztalomra. Nyújtózkodtam. Előkotortam a
könyvek közül az órarendemet. Amit elsőként kiszúrtam a testnevelés volt.
Sóhajtottam.”
Nem tudom,
hogy direkt írsz-e tőmondatokban,
valamiféle hatásfokozásként, vagy pedig így sikerülnek, de ne csináld! Kérlek!
Alapvetően tök szuperek lennének a leírásaid, de nagyon gyakran belefutottam
ilyenekbe. Máskor pedig kerek mondatokban, jelzőkkel, határozókkal, bővített
vagy összetett mondatokban festetted elénk a cselekményt vagy a környezetet. A
tőmondatok jók, néha. Ha például valami nagyon izgalmas cselekményed van, akkor
a rövid mondatok is a feszültséget fokozzák, és odaszögezik az olvasó
tekintetét a képernyőre. Viszont egy szimpla leírásnál semmi funkciója nincs,
csak maximum annyi, hogy élvezhetetlen lesz a bekezdés. Mert az elején kiemelt
részletet is meg lehetne ám írni bővebben. Például:
„Letettem a képet az asztalomra, majd nagyot nyújtózkodtam. Az asztalra
dobált tankönyveim közül előkotortam az órarendemet, és ahogy végigfuttattam
rajta a tekintetemet, a testnevelést szúrtam ki elsőként. Akarva-akaratlanul is
hangos sóhaj szaladt ki a számon.”
Ugye, hogy mennyivel élvezetesebb? Pedig csak egy
egyszerű, hétköznapi cselekedetet írtunk. Még trópusok vagy alakzatok sem
kellettek, csupán bővített mondatok.
A párbeszédeidet
is gyakran helytelenül írod, de megmutatom ezt is egy példán keresztül. Így írod te:
„- Végre! Azt hittem sosem jutok fel! -
Lihegett tértén támaszkodva amit fellépett az utolsó fokra. - Ez maga volt a
pokol. - Kezdte legyezni az arcát.
- Annyira lusta vagy!
–Ütötte meg Mira után felém fordult. – Melyik a te szobád?
- A hetvenhetes. –
Feleltem. Mira gyorsan pislogott utána pedig pimaszan mosolygott. .
- Akkor a szembe szomszédom vagy! –állt meg a
hetvenhatos számú szoba előtt. – Itt lakok én. – Kopogtatta meg az ajtaját.
Eszembe jutott, hogy tegnap ebből a szobából hallatszottak ki a hangok.
Kuncogni kezdtem. – Mi olyan vicces?”
Így lenne
helyesen:
„– Végre! Azt
hittem sosem jutok fel! – lihegett térdén támaszkodva, amit fellépett az utolsó
fokra. – Ez maga volt a pokol – kezdte legyezni az arcát.
– Annyira lusta vagy!
– ütötte meg Mira, utána felém fordult. – Melyik a te szobád?
– A hetvenhetes
– feleltem. Mira gyorsan pislogott utána pedig pimaszan mosolygott.
– Akkor a szembe szomszédom vagy! – állt meg
a hetvenhatos számú szoba előtt. – Itt lakok én – kopogtatta meg az ajtaját.
Eszembe jutott, hogy tegnap ebből a szobából hallatszottak ki a hangok.
Kuncogni kezdtem. – Mi olyan vicces?”
Nem tudom, érted-e a különbséget. Livi nagyon jól
megfogalmazta egy korábbi kritikájában: Hosszú gondolatjelet használunk, ami
után szóköz áll. Amikor a közlés és az utána következő elbeszélői megjegyzésed
egy mondatba tartozik (Tipikus példák: mondta, közölte, kérdezte, kiáltott,
jegyezte meg, nyilvánította ki, hagyta rá, dünnyögte, mormolta, nyafogta... A
megszólalást kísérő mozdulatról is lehet szó: bólintott, biccentett, intett,
legyintett, nevetett, mosolygott, vigyorodott el, rázta meg a fejét, tapsikolt,
örvendezett, sírta el magát…), a közlés/kérdés/felkiáltás/stb. végére nem
tesszük ki a pontot (a kérdőjelet és a felkiáltójelet igen!), és a kommentárt
is kis betűvel írjuk. Ha a gondolatjel előtt befejeződik a mondat, és ezt egy
új cselekvés/leírás/stb. követi, kiteszed a megfelelő írásjelet, és a
kommentárt nagy kezdőbetűvel indítod, mint teljesen új mondatot. De ha
mélyebbre szeretnél ásni a témába – és egyébként tudom ajánlani, mert rendkívül
hasznos, és ha az ember egyszer megtanulja, onnantól kezdve nem lesz vele
problémája. – a Merengőn az alábbi cikket: A párbeszédek
helyes írása
És az írásjelek után mindig van szóköz. Mindig. És csak utána. Nagyon-nagyon
sok a vesszőhibád. Tényleg ajánlom, hogy mielőtt felteszed a részt, olvasd el.
Ne csak átfusd, hanem olvasd végig. Hangsúlyozd a mondatokat, és ahol érzed,
hogy tagmondat vége van, oda nyomj be egy vesszőt. Vagy ha nem vagy biztos
magadban, akkor keress valakit, aki vállalja, hogy átnézi neked a fejezetet.
Helyesírásilag és tördelési szempontból is kijavítja a hibákat.
Mert dicséretes, hogy a párbeszédeket beljebb kezded
– tényleg értékelem –, de az öt egymás után nyomott space-re nagyon háklis
tudok lenni. Meg a sorozatban nyomogatott enterekre is. Mert a Wordnek az
alapfunkciói között szerepel a térköz, és a behúzás. És ha csak miután nyersen
megírtad a fejezetet beállítasz egy 6pt-s térközt meg egy 0,5cm-es behúzást,
sorkizártra teszed, már egy élmény ránézni, hidd el.
Apropó Word. Nem egy géniusz, viszont vessző-kérdésben többnyire igaza van,
szóval érdemes rá hallgatni. Nem tudom, Wordben írsz-e, de ha nem, akkor erősen
ajánlott. Nem csak neked, bárkinek, mert nagyon sokat számít, és nagyon sok
hibát, hibalehetőséget kiszűr.
Időnként váltasz
az igeidők között. A harmadik fejezetben például van az a rész, mikor Nezumi
a képet nézi az osztályról, és elkezdted leírni múlt időben, majd hirtelen
átváltasz jelenbe. Lehet a képleírást jelen időben írni, csak akkor az egészet.
Így írtad te:
„Stacey még érintetlen barna hajjal karolt Amy-be, ő pedig Mira-ba.
– Érdekes... – Dave' a kép sarkában vigyorog, mellette Erik faarccal. Dia
és Velma egymásnak dőlve. Az a Rony nevű fiú volt még az akit
felismertem.”
Ez az én
javaslatom:
„Stacey még érintetlen barna hajjal karolt Amy-be, ő pedig Mira-ba.
– Érdekes... – Dave' a kép sarkában vigyorogott, mellette Erik állt
faarccal. Dia és Velma egymásnak dőlve nevetett. Rajtuk kívül egyedül azt a Rony nevű fiút
ismertem fel.”
Vagy a negyedik fejezetben:
„Összevissza kapkodtam a fejemet. Egész szép gyűjteménye van
az iskolának. Megigazítottam az oldaltáskám pántját amikor
a harmincas éveiben járó szemüveges hölgyhöz értünk.”
Közbeékeltél egy jelen idejű mondatot. Ha feltétlen
ragaszkodsz hozzá, vagy nem tudod, hogyan fejezd ki magad, akkor javaslom ezt a
módszert:
„Össze-vissza kapkodtam a fejemet. Egész szép gyűjteménye van
az iskolának – állapítottam meg magamban. Megigazítottam az oldaltáskám pántját,
amikor a harmincas éveiben járó szemüveges hölgyhöz értünk.”
Ha gondolatként kezeld, akkor egy hosszú
gondolatjellel hozzáfűzöl valami narrációt – immáron múlt időben.
A ragozásban is vannak hibáid. Az idegennevek ragozásának két fő szabálya
van
1. Mindig úgy
ragozunk, és a rag mindig úgy változik és hasonul,
ahogyan kiejtjük a nevet.
2. Ha az utolsó betű(ke)t nem, vagy teljesen másképp ejted, akkor kötőjellel kell ragozni.
2. Ha az utolsó betű(ke)t nem, vagy teljesen másképp ejted, akkor kötőjellel kell ragozni.
De egyébként erről is van egy nagyon pofás kis cikk
– Külföldiek
magyarul –, ami példákkal szemlélteti a lehetséges eseteket. Ez is olyan
dolog, hogy ha egyszer megtanulod, utána egy életet leélsz a tudással, és csak
néha ránézel, ha elbizonytalanodsz.
Viszont függetlenül a hibáidtól, voltak részek,
amiket kifejezetten szívesen olvastam. Amikor elfelejtettem, hogy kritikus
szemmel kéne néznem a történetet. Amikor felnevettem a csipkelődéseken és a
beszólongatásokon.
Furcsálltam viszont, hogy a késsel dobálódzós dologra
nem mondott semmit a tanár. „Jobb helyeken” ez minimum egy üvöltözést,
kioktatást és egy kötelező látogatást vont volna maga után az igazgatónál.
Áttérnék a karakterekre. Voltak kifejezetten érdekes szereplők. Nezumi a maga módján az, talán ő az
egyik legkidolgozottabb karaktered. Tetszenek a visszautalások a gyerekkorára,
amikor a Wakabetől átvett szokásait említed, amikor emlékeztetsz rá, hogy igen,
ő máshonnan származik. Amikor az apjától idéz, mikor emlékeket mesél. Viszont
valamilyen szinten kihagyott ziccernek érzem az ő japán mivoltát. A japánok
személyes tere ugyanis általában 20-22 cm, míg az amerikaiaké 50-120 cm.
Következik tehát, hogy egy japán sokkal közelebb állna egy amerikaihoz, mint az
az amerikainak kényelmes lenne.
Engem azonban mégsem Nezumi fogott meg, hanem sokkal
inkább Erik, de főleg Kate. Nagyon
tetszik az elgondolás, hogy Kate a szócsöved. Rajta keresztül adagolod az
információkat és ez egy fantasztikus ötlet. Bár kicsit félelmetes, hogy
mindenkiről jegyzeteket készít, de Nezumi számára mindenképpen hasznos. Ráadásul a zseniális intelligenciaszintjét
olyan köntösben adagolod, hogy nem válik hiteltelenné. Azáltal, hogy
meg-megjelenik a gyermeki lelkesedése, kerekké válik a karakter. Mert hihető
az, hogy függetlenül attól, hogy mennyire magas az IQ-ja, tud gyermeki
rajongással szemlélni dolgokat. Erik
titokzatossága az elején nagyon tetszett. Amikor elkapta a kést már sejtettem,
hogy neki is van valami köze a szervezett bűnözéshez. A barátsága Dave-vel fantasztikusan van
felépítve. A jó fiú és rossz fiú barátsága, szerintem briliáns ötlet, és a
kivitelezésed is jó.
Összességében nekem tetszett a The Fate Books, viszont ha átnéznéd a részeket, kijavítanád a
helyesírási, nyelvtani és stilisztikai hibákat, akkor sokkal élvezhetőbb lenne.
Akkor könnyen meglehet, hogy fel is iratkoznék rendszeres olvasónak a blogodra.
Szóval csak így tovább, egy jó úton indultál el! :)
